Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-01-01 / 1. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA Miért nem törődünk jobban első nemzedékünkkel? Eleinte a második nemzedéket hanyagoltuk el. most meg az elsőt! Amikor e sorok írója Amerikáiba érkezett, még elemi iskolába járt a másodük nemzedék. Abban az időben a clevelandi első egyházban háromszázötvenen jártak Vasárnapi iskolába és csaknem hétszázan a nyári mindennapos (és két hónapos!) magyar iskolába. Ott jól gondját tudtuk viselni: nyáron át hét okleveles tanítónk tanított, a vasárnapi iskolában pedig huszonöt meg harminc tanító és tisztviselő lelkesítette őket. De amint az iskolából kikerültek: alig tudtunk megtartani belőlük egy néhányat: talán a tizedrészt. A többi pzétszéledt és nagy részük el is veszett az egyház számára. Tehetetlenek voltunk e problémával szemben. E tehetetlenségnek a legfőbb oka a nyelv volt: a gyermekeket nem tudtuk megtanítani a magyar nyelv teljes megismerésére és akadálytalan használatára, lelkészeink pedig akkor még nem tudtak angolúl eléggé ahoz, hogy ezzel a nyelvvel láncolhatták volna őket magukhoz és az egyházhoz. Mára a helyzet egészen megváltozott és tökéletesen megfordúlt. Lelkészeink majdnem mindlnyájan megtanúlták az angol nyelvet és ez lehetővé tette, hogy a már itt született nemzedékek számára ezen a nyelven folytassák az egyház minden tevékenységét. Számukra angolul tartunk Istentiszteleteket, angolúl — és kizárólag angolúl! — végezzük a vasárnapi iskolai munkát és a nyári “magyar” iskpla munkáját is túlnyomó nagy részben; angolul folyik az egész ifjúsági munka s a női munkának is a legnagyobb része. Jól is van ez így: agok a nemzedékek, amelyekkel ez a munka folyik, már itt születtek, itt jártak iskolába, egyedül az angol nyelvet sajátították el teljesen, a magyar nyelvből csak kicsiny szókincsük van, távolról gém elég ahoz, hogy akár az igehirdetést, akár a hitélettel kapcsolatos beszélgetéseket is megérthetnék. Egész egyházi életünk most van átalakulóban; mindnyájan megértjük, hogy ezeké a nemzedékeké a jövő és azt is megértjük, hogy az első nemzedék kihalása után hamarosan megszűnik a mi drága magyar nyelvünknek a használata is egyházainkban. — Most azonban nem a nyelvüket akarjuk elsiratni, ez még túlkorán volna, hála Istennek; ellenben arról az első nemzedékről kívánunk szólani, amelyik még mindig itt van, sőt sok egyházunkban még mindig többségben van (ami mindenütt a második nemzedék túlkorai elvesztését jelenti), — és amely első nemzedéket most már szomorúan elhanyagolunk és félelmetesen háttérbe szorítunk. Az ő érdekükben kívánjuk most felemelni szavunkat. Mert meggyőződésünk szerint ez az első nemzedék más elbánást, több megbecsülést érdemelne, mint amennyit most kap. Evangéliumi és Református Egyházunknak mind a 64 magyar egyházközségét ez az első nemzedékünk alapította. Több, mint öt millió dollár értékű ingatlan vagyonúnkból minden kétség nélkül legalább négy millió dollár értéküt ez a nemzedék szerzett meg. Annak a többé össze nem számolható, de sok millióra menő összegnek, amivel gyülekezeteink életét és munkáját fenntartottuk, legalább a három-negyedrészét az első nemzedék adományozta. E készpénz-adakozás mellett csak a mindenható Isten tudná megmondani, hogy mily rengeteg munka-erőt és időt áldoztak az első nemzedék tagjai egyházaik fennmaradásának biztosítására. Hozzá kell még adnunk azt a roppant teljesítményt is, amivel a világ legnagyobb, leggazdagabb magyar református szeretet-intézményét, Egyesületünket, és ennek Bethlen Otthonát, létrehozták; ebbe is sok millió dollárt fektettek be és ennek a vagyonúnknak az értéke is meghaladja ez idő szerint a hat millió dollárt. Igaz, hogy ez utóbbi áldozatukért kapnak is ellenértéket: biztosításaikat, árváink és elaggott testvéreink eltartását. De mit kapnak ők MA, elérkezett öregségükre az EGYHÁZAIKTÓL? A felületes szemlélő azt felelné rá, hogy mindent éppen úgy megkapnak most is, mint az első évtizedben kapták: a lelkészi szolgálatot, az egyház épületeinek használatát és mindazt a lelki gondozást, amit az egyház nyújt tagjainak. Ha azonban szigorúbb vizsgálat alá vennők ezt a kérdést, minden harag vagy panaszkodás nélkül megállapíthatnánk, hogy a nyelv kettőssége természetszerűleg megfelezte mindazt, amit régen az első nemzedék egészben kapott. Lelkészeinknek ma már mindenütt KÉT lelkész munkáját kell végezniük, angol nyevü munkájuk nem is éppen annyi, hanem sokkal több időt vesz igénybe, mint a magyar nyelvű munkájuk, — és amíg ez nekik súlyos munkatöbblet, addig az első nemzedék számára ugyanez fájdalmas időveszteség, — ha csak meg nem tanúlta az angol nyelvet a nagyapa, meg a nagymama is. ,A mindennapi köznyelvből legtöbben el is sajátítottak körülbelül annyit, mint itt született második vagy harmadik nemzedékünk a magyar nyelvből; de amint ezek számára ennyi tudás nem elég az egyházi életben való teljes részvételre: uguanúgy nem képesíti az angol tudománya az első nemzedéknek a legtöbb tagját sem arra, hogy az egyházi munka angolúl folyó részét teljesen megértsék. Nagyon fáj ez nekik, ha nem is panaszkodnak róla. Nem panaszkodhatnak, ehez nem volna jogosúlt- ságuk, mert hiszen az angol nyelv megtanúlása az ő feladatuk lett volna; de előrehaladott életkorukban nem is tudnak már segíteni rajta. Ellenben az egyház igenis tudná kárpótolni őket ezért a veszteségért. És ez jobban illenék az egyházhoz, mint az a teljes részvétlenség, a
