Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-01-01 / 1. szám
BEFOBMÁTUSOK LAPJA 7 mellyel e személyes tragédiájuk mellett elmegy, mint a jerikói úton tették a pap meg a lévita. Mivel kárpótolhatnék őket? Azzal, amiben veszteséget szenvedtek: drága szép anyanyelvűknek teljesebb használatára való lehetőségekkel. Magyar Biblia-órát, magyar énekgyakorlati órát fenn is tart némely egyházunk, de távolról sem mindegyik. Öregebb tagjaink már lassabban mozognak, különösen téli estén nehezen hagyják el a meleg szobájukat. Mit adhatunk a kezükbe o- lyat, amit otthonn olvashatnának és ami az egyházi munka részét képezné? Egyházaink nagy többsége erre a kérdésre ezzel a szóval kénytelen felelni: semmit sem. Ha baptista testvéreinkre gondolunk: orcánkat elpirítja a szégyen, mert ők bezzeg bőségesen ellátják tagjaikat vallásos olvasmányokkal. Még a Jehova Tanúi is sokkal több olvasnivalót adnak oda híveik kezébe, mint mi, — sőt vannak helyek, ahol a MI híveink több nyomtatványt kapnak a Jehova Tanúitól, mint saját Egyházunktól! Csak Isten tudná megmondani, hogy hány jólelkű és hinni kívánó reformátust veszítettünk el a mi elhanyagolásunk miatt, amit mások bezzeg fel tudtak használni az ő javukra! Kérdem elöljáróinktól, presbitereinktől, — hogy jól van ez így? Hely- benhágyják ezt? Tovább is szabad prédára engedik át híveinket másoknak?! — Ne mondják azt, amit mindnyájunkra mondtak a magyarországi hatóságok ,amikor megindúlt a kivándorlás, hogy “csak a férgese hull”. Mint akkor nem volt igaz, most sem igaz. A LEGJAVA HULL. Azok, akik gondolkoznak és hisznek és Jézust jobban akarják szeretni és követni. De mit adhatnánk mi híveink kezébe? Évtizedeken át csak jajgatott és siránkozott lelkészi karunk, hogy traktátusok kellenének, hiterősítő íratok. A multi évben végre egy kicsiny lelkészi csoport saját maga által előteremtett költségen megindított egy ilyen traktátus-sorozatot, amiből két példány meg is jelent. (Címe: ÉBREDÉS.) Reméljük, hogy több is lesz. Ma még nagyon kicsiny körben ismerik. Ugyanez áll a kanadai lelkészek szép kiadványáról, mit CSENDES PERCEK neve alatt hoztak forgalomba. Mindkettőért imádkozunk, hogy a mi gyilkos közönyünk meg ne ölje e nemes vállalkozásokat, mielőtt hivatásukat be tudnák tölteni. Itt van a mi lapunk: a REFORMÁTUSOK LAPJA. A legrégibb magyar heti vagy félhavi lap Amerikában. Most az ötvennegyedik évét járja. Amikor ötven éves korát elérte: Evangéliumi és Református Egyházunk a maga hivatalos lapjává tette, és olyan módot adott megrendeléséin híveinknek, hogy ma ez a LEGOLCSÓBB MAGYAR LAP nemcsak Amerikában, hanem az egész világon. EGY dollár 25 centért, tehát csaknem HAVI TÍZ CENTÉRT egész éven át küldjük egyházaink tagjaihoz, minden hónapban két számot (két nyári hónapban csak egyet- egyet.) Nem ennyibe kerül az előállítása, hanem legalább hatszorannyiba, mint amennyi bevétele van előfizetőitől. A különbözetet Egyházunk fizeti, saját pénztárából, csak azért, hogy magyar tagjait, helyesebben ezeknek az első nemzedékét ellássa magyar nyelvű és református tartalmú vallásos olvasmányokkal. És itt élénkbe mered az a képtelen látvány, amit nehéz elhinni is, pedig így van: ez az AMERIKAI, tehát egészen ANGOL NYELVŰ EGYHÁZ évenként hajlandó TÍZEZER dollárt kiadni arra a célra, hogy magyar gyülekezeteink még itt éiő, de rohamosan fogyatkozó ELSŐ NEMZEDÉKÉT ezzel a kizárólag MAGYAR egyházi és vallásos lappal ellássa, — GYÜLEKEZETEINK legnagyobb része pedig egyszerűen nem is törődik ezzel a kérdéssel, és nem hajlandó odaadni ezt a lapot a maga első nemzedékének a kezébe. Pedig ugyanakkor a második és következő nemzedékekkel is hasonló jót tehetne: ANGOL nyelvű hivatalos lapunkat körülbelül ugyanannyiért odaadhatná az ő kezükbe is. — — Ki a felelős azért a hanyagságért, hogy egyháztagjainknak egy nagy része még csak nem is ismeri lapunkat? Van olyan gyülekezetünk, ahová senkinek sem jár; legnagyobb gyülekezeteinkbe 20-30 példányban ha jár. — Pedig van HUSZONEGY olyan gyülekezetünk is, amelyik minden magyarúl olvasni tudó tagjának járatja és az egyházközség pénztárából fizeti meg értük azt az évi egy dollárt. Hiszen az ő saját pénzükből fizeti azt meg értük, — egyszerűen egy dollárral kevesebbet használ fel saját költségeire. Vájjon azok az elöregedő hívő emberek, akiknek a hitbuzgósága teremtette meg számukra ezt az egész egyházi életet, nem érdemelnek-é ennyit öreg korukra? Évi egy dolláros ajándékot — a saját pénzükből?! Ha valamelyik öregünk megbetegszik, vagy ha egészséges korában is meglátogatjuk, mily szerető örömmel viszünk neki pár szál virágot, — jól tudva, hogy felvídámítjuk vele, mert szeretetünk megnyilatkozását fogja látni figyelmességünkben. Hát ennek a mi nagy Öregünknek, ELSŐ NEMZEDÉKÜNKNEK, nem volnánk hajlandók megvídlámítani a még hátralévő öt vagy tíz vagy húsz esztendejét ezzel a bokrétával, aminél szebbet úgysem adhatnánk: NYELVÜNK drága kincsével?! A világ minden nyelve között úgyis ez1 a legszebb, — mi mégsem becsüljük meg?! Már nem sokáig lehet. Amikor ezek a testvérek egymás után hazamennek, akkor már hiába akarnánk megmenteni a magyar nyelvet, — akkor azt is elveszítjük velük együtt... Isten színe előtt komoly kéréssel fordúlok hát közgyűléseinkhez és személy szerinti felelősséggel sürgetem lelkészeinket, elöljáróinkat és presbitereinket, hogy adják oda két egyházi lapunkat tagjaink kezébe, — különösképpen pedig adják oda a REFORMÁTUSOK LAPJÁT a mi drága első nemzedékünk még köztünk lévő tagjainak kezébe! Dr. Tóth Sándor
