Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-06-01 / 11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 AZ ÉNEKKARI TALÁLKOZÓKRÓL írta: Hamza András dayloni lelkészünk A műsor utáni banketten együtt ültünk kedves barátommal, Fáy Fisher Andorral, aki annak idején ott bábáskodott az énekkari találkozók születése körül. Ez az én veterán szerkesztő barátom feltette a kérdést, hogy tetszett az ünnepség és vájjon mit írjunk róla? Hosszas beszélgetés után ezzel fejeztem be a témát: “Andor, mindketten maradjunk hűek önmagunkhoz. Te, aki híres vagy udvariasságodról és jó szivedről, ird meg a jót és lelkesedjél, én meg a Reformátusok Lapja számára megkísérlem megírni az igazat s majd Tóth Sándor bátyánkon múlik, hogy lehozza, vagy sem.” S ha te most, kedlves olvasó testvérem, olvasod e sorokat, ez azt jelenti, hogy Dr. Tóth Sándor szintén hű maradt önmagához: segít az igazság kikeresésében, ami különben is szerkesztői kötelessége. Elsősorban is, mi a célja ezeknek a találkozóknak? Ha ezt a kérdést egyöntetűen tisztázni tudnék, sok kérdés önmagától megoldódnék. Az én véleményem szerint, mely véleményt alátámasztják magyarországi, ausztriai és svájci tapasztalataim, az ilyen énekkari találkozók hármas célt kellene hogy szolgáljanak: 1. Az egymás hite állal való épülés mintájára szolgálniok kellene az egymás éneklése által való fejlődést. 2. Magyar származású amerikaiak lévén, ki kellene fejezniük azt a külön színt, amivel különösen a XX. század magyar zenéje hozzájárult az amerikai zenei élet gazdagításához.----------3. Az énekesek számára testvéri találkozóvá, megbarátkozási alkalmakká kellene válniok. A következőkben szeretném egyenként megvizsgálni ezt a három pontot s őszinte feleletet találni, mennyiben töltik be ezek a mi találkozóink a mai formájukban ezt az ideális hivatást. I. Az első pontot azzal szeretném kezdeni, hogy az 1950-es Youngstownban tartott harmadik találkozó óta egy kivételével mindegyiken részt vettem, így öt évnek a programja fekszik itt előttem, míg ezeket a sorokat írom. Pár kellemes kivételtől eltekintve az idei program volt az öt közül a leggyengébb. A program megválasztásában volt az alapvető hiba. Kétféle egyházi muzsika van: jó és rossz, érték és tucatáru. Az alaptétel pedig így szól: miért vesződj ék egy énekkar értéktelen darabbal, mikor annyi idő alatt és ugyanazzal a fáradsággal értékes darab o..t is tanulhat? Hogy az énekkar kicsi és képzetlen énekesekből áll, az nem kifogás, mert az értékes, sőt a klasszikus darabok között is tömegével van könnyű és gyorsan tanulható anyag. A legegyszerűbb kétszólamú daraboktól elkezdve az oratóriumokig mindent megtalálunk közöttük, csak meg kell keresni. A régi és modern klasszikusok kincsesháza tenyerén kínálja gyöngyszemeit énekkarainknak, álljanak azok a fejlődés bármelyik fokán. Ha az énekkar himnuszát mint lelki áldozatot tekintem, akkor akaratlanul is az ószövetségi áldozati szabályok jutnak az eszembe: az áldozatnak épnek, tökéletesnek kellett lennie. Volt ember, aki csak galambfiat tudott áldozni, mert nem telt neki többre, volt, aki bárányt áldozott, volt aki tulkot. Az Ur szemében az áldozati állat nagysága nem volt fontos, egy volt a lényeg: legyen az a maga nemében a legjobb. A jó egyházi muzsika kincseiből van akinek csak galambfiókára jut, van akinek többre, de arra nagyon ügyeljünk, hogy ne tucatárut vigyünk, hanem értéket. Ezzel nemcsak az Urnák tartozunk, hanem gyülekezetünk tagjainak is. Az énekkar a gyülekezet egyházzenei ízlésének a fejlesztője. Ezért soha nem az énekkar megy a gyülekezet ízlése után, hanem a gyülekezet az énekkaré után, már normális körülmények között. Más szóval ez azt jelenti, hogy énekkari anyagunkat nem aszerint választjuk meg, hogy melyik az az ének, amelyik Pista bácsival, vagy Julis nénivel a zsebkendőt elővéteti, vagy Bob-ot meg Mary-t arra indítja, hogy Istentisztelet után ezt mondja az énekkari vezetőnek: It was swell.... — Nem! Az é- nekkarnak az a kötelessége, hogy óvatosan, de egy lépéssel mindig elől járva évek hosszú és alázatos munkájával átformálja a hívek egyházzenei ízlését és őket mindig magasabb és tisztább színvonalra vezesse. Az énekkari találkozóknak, melyek nem versenyek, ebben a szolgálatban kellene segítséget nyújtania a résztvevő énekaroknak. Egymás hite és egymás tudása által kellene ezeken a találkozókon épülnünk. Ezt a szolgálatot mai formájában nem végezheti el az énekkari ünnep. II. A második ponttal kapcsolatban azzal kell kezdenünk, hogy ezeknek az u. n. magyar énekkari találkozóknak csak akkor van létjogosultságuk, ha legalább 50%-ban magyar énekkari kultúránk értékeinek szente- lődik a program. Ez nem szükségszerűen magyar szöveg éneklését jelenti, amint azt később kimutatom. Utolsó találkozónkon a résztvevő 16 énekkarnak majd nem a fele egyáltalán nem énekelt magyar, vagy magyar vonatkozású darabot, komoly mértéket megütő magyar programot pedig csak kettő hozott. Aki a magyar anyaghoz hozzá akar nyúlni, annak elsősorban az ábécén kell kezdenie. A XX. század magyar kórusirodamának az ábécéje pedg így kezdődik: van magyar népdal és ezen f el épült modern magyar klasszikus zeneirodalom és van magyar cigánynóta. A kettő nem azonos és zenéhez értő ember által össze nem cserélhető. Nincs nekem kifogásom a magyar cigányzene ellen, a maga helyén az is érték, s magam is igen élvezem, ha annak itt az ideje. De a cigányzene kizárólag könnyű szórakoztató muzsika s a komolyságra igényt tartó koncerten helye nincs. Magyar zenekultúránkat komoly színvonalon nem képviselhetjük, csak ártunk ügyünknek, ha bevonszoljuk őket. Bizonyítékképpen a következő próbát ajánlom: tessék megnézni egy komoly amerikai koncertnek vagy hangversenynek a programját. Hány cigány számot lehet rajta találni? Egyet sem! Hány Bartók, vagy Kodály, stb., kompozíció van rajta? Számtalan! Ittlétem óta alig láttam kon cert-programot, amin legalább egy Bartók darab ne szerepelt volna. A hozzáértő amerikai közönséget a mi magyarkodásunk egyáltalán nem érdekli. Ha van valódi értékünk, azt örömmel elfogadják és beleépítik saját kultúrájukba; ami nem üti meg a mértéket, arról egyszerűen nem vesznek tudomást. Mégis csak furcsa, hogy amerikai szakemberek, kiknek a magyarsághoz semmi közük nincs, habzsolják modern magyar szerzőink műN
