Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1953-02-01 / 3. szám

VOLUME; Lili. NUMBER 3. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa. February 1, 1953. Emlékezzünk meg a legnagyobb amerikai születésnapjáról TANULSÁGOK LINCOLN ÉLETÉBŐL Pár évvel ezelőtt a Harvard egyetem meg­kérdezte az ország ötvenöt legnagyobb történet­íróját, hogy osztályozzák az Egyesült Államok elnökeit a következő öt kategóriába: nagy, majd­nem nagy, átlagos, átlag alatti, kudarc. Lincoln Ábrahám volt az egyetlen, akit mind az ötvenöt történetíró nagynak ítélt. Alakjának, arcának képmását szobrok, képek, falitáblák, pénzek, bélyegek megszámlálhatatlan sokaságban őrzik. Szavait — több mint egy mil­lió maradt fenn nyomtatásban — szónokok, lel­készek, politikusok és mások állandóan — és gyakran hibásan — idézik. Leghíresebb mester­művét, a gettysburgi beszédét, csaknem minden nemzet nyelvére lefordították. Hasonlították az ókor Sokrateséhez, az orosz bölcs, Tolsztoj, pedig azt írta róla: “Arra vágyott, hogy isteni legyen — és az volt.” A körülötte szövődő legendakör­nél azonban számunkra sokkal fontosabb az, hogy életének és személyének nagy tanúlságait felis­merjük és felhasználjuk. Hogyan volt lehetséges az, hogy ez a férfiú, akinek pályafutását oly sok személyes korlátozás és lelki háborgatás terhelhette volna, ezeknek mégis fölibük tudott emelkedni és éppen személy szerint tudott mindig nagyobbá nőni? Csakis az­által, ahogy ez egyedül lehetséges: életével nem önmagát szolgálta. Mint a kötéltáncos, aki jól tudja, milyen végzetes következményei lennének annak, ha a kötelet nézné, úgy Lincoln is azért ért céljához, mert messze elnézett úgy az ócsárló tömeg, mint az állásával együtt járó kísértések fölött, abba a magasságba, ahol nemes és érdemes életcélt látott. Hitt abban, Aki azt ígérte, amit őrajta szószerint beteljesített: “Aki elveszti az életét én érettem, az megtalálja azt.” Mikor a kongresszusi napló számára életraj­zot kívántak tőle, néhány szerény mondatból álló életírását így fejezte be: “ennyi az egész, nem sok, azt hiszem azért, mert én sem vagyok sok.” Mikor panasz vagy keserűség nélkül tűrte Mc­Clellan tábornokának hiú kérkedését és környe­zetének kisemberei önérzetét próbálták felkölteni, nyugodtan tudott nekik felelni: “Szívesen fogom tartani McClellan lovát, ha ez győzelmet fog sze­rezni számunkra.” — Ezért tudott szelíden felel­ni, amivel lefegyverezte kritikusait, odatartotta a másik arcát is az ellenségeinek és hivatalokra nevezte ki azokat, akiket azokra alkalmasoknak talált, nem tekintve azt, hogy ezek őt személy szerint nem kedvelték. Amikor a legsötétebb napokban aggódó pol­gárok azt kérdezték tőle: “Elnök úr, gondolja ön, hogy Isten a mi oldalunkon van?” — felhevűlő lelke egész érzésével felelt nekik: “engem sokkal jobban érdekel az, hogy vájjon mi ott vagyunk-e az Isten oldalán?!” Ezért tudta élete politikáját oly magasztosan megszentelni második beiktatási beszédében: “Rosszindúlattal senki irányában, jó- indúlattal mindenki irányában haladjunk to­vább ...” Amíg kortársait a politikai vagy egyéni érdekek szeszélyei befolyásolták, az ő életét álló­csillag vezette. Azért nőtt olyan naggyá, mert elveszítette önmagát. Csak így találhat ember magára. Be­szédei világosan megmutatják, hogyan nőtt foly­tonosan értelme akkora bölcsességre, minek sza­vaival az emberiség legmagasabb törekvéseit ki tudta fejezni. Pontos érzékkel tudta a maga sze­mélyét beilleszteni a felismert világrendbe. Le­hettek nála ügyesebb emberek, de biztosabb tala­jon egy sem állott. Mekkora szüksége van erre a tanúlságra most egész nemzetünknek! Az önzés és ön-érdek oly mélyre sülyesztette erkölcsi színvonalát, amilyen mélyen még sohasem állott. Lincoln életének hős­költeményével hiába fogjuk takargatni szégye­nünket, ha jellemének tanúlságait mint egyének át nem hozzuk saját életünkbe és nem próbálunk azok szerint élni. Világunkat csak olyan egyének vezethetik ki sülyedtségéből, akik az elveket elibe helyezik az élvezeteknek és a közjólétet az egyéni haszonnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom