Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-11-01 / 19. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 25 málni! Azaz visszavinni ahoa az eredeti tisztaságához, amiben azt maga az Úr megalakította. És óh milyen sok más emberi rontást kellett még belőle kitakarítani! Péler: Amiket mond, igazán kíváncsivá tesz a többi felől. Hiszen tudja, hogy nekünk ezen kívül még hat más szentségünk van. Szeretném meghallani, hogy sógoromék hogyan értenek a- zok felől. Látom most már menni készül, az idő elhaladt fölöttünk. Nem jönne el valamelyik este mihozzánk? Csöndesen elbeszélgetnénk. Hiszen tudja, hogy már csak hárman vagyunk: egyedül Juliska maradt velünk, a többiek elmentek örökös hazánkba. János: Nagyon szívesen elmegyek, kedves Péter sógorom. Már holnap este ott leszek. Negyedik nap LÁTOGATÁS PÉTER OTTHONÁBAN Katholikus Péter: Isten hozta, kedves János sógor; örülünk, hogy látjuk. Már bizony van pár hónapja, a- inikor legutóbb nálunk volt. Református János: Szeretettel köszöntőm mindnyájukat! Jó estét, Pista; örülök, hogy te is itt vagy; feleségemmel együtt sokszor beszélgettünk rólad meg Juliskáról. Édesapáddal éppen a kapuban találkoztam, hazafelé tartott, ő nekem nemcsak jó szomszédom, hanem gyerekkori jó pajtásom és barátom. Bár mindenkinek olyan jó szomszédja lehetne! Péter: Előre is örülök annak, hogy mai beszélgetésünket az én családom is hallani fogja. Pista ugyan még nem tagja családunknak, de ha Isten úgy akarja, nemsokára ő is az lehet. Talán ebben is segíteni fog mai beszélgetésünk. Hol is hagytuk abba? A szentségekről kezdtünk szólani és az Úrvacsoráról már meghallgattuk egymás hitének a tanítását. Most a többi szentségekre kerül a sor, ugy-e? János: Számomra nincs ugyan “többi”, hanem már csak egy az Úrvacsora után, de azért sorra vesszük mindazokat is, mik felől magukat úgy tanították, hogy azok is szentségek.. Már pedig sákramentum csak az, amit az Úr Jézus Krisztus maga szerzett. Ilyen pedig nincs több, csak kettő. Az Úrvacsora meg a keresztség. Péter: A mi Egyházunk azt tanítja, hogy a többit is mind Krisztus maga szerezte. János: Tanítja, de a Szentírásból soha be nem tudja bizonyítani. De nem ez a legfőbb rossz, amit Egyházuk elkövetett ezen a téren, hanem az az alapvető állítás, a- mivel e szentségeket nemcsak érdemszerző, hanem isteni kegyelmet szerző erővel is felruházza. Azt tanítják maguknak, hogy azt a kegyelmet, amit Ádám meg Éva elveszített a bűneset által, de amit Krisztus, halála által, visszanyert az emberiség számára, bárki megszerezheti imádsága meg a szentségekben való részesülése által, ami tehát azt jelenti, hogy saját erejéből. Egyházuk szerint a sákramentumnak az is egyik célja, hogy az ember tudhassa az egész pontos pillanatát annak, amikor Isten hatalmából és szeretetéből újra kegyelmet nyert. Mi reformátusok ezt nem tudjuk elfogadni. Isten nem Isten többé, ha ember rendelkezik fölötte. Mi bűnös emberek nem nyerhetünk megigazúlást Isten előtt a saját cselekedeteinkkel; Krisztus váltsághalálában mi nem saját cselekedeteink folytán vagy a magunk érdeméből, hanem egyesegyedűl Istennek ingyen való kegyelméből részesülhetünk, ha Jézus Krisztust elfogadjuk Megváltónknak és Vele hitben egyesülünk. “Egyedül hit által, kegyelemből” — mondották a reformátorok. Péter: A keresztséget azonban maguk is elfogadják szentségnek. Egyéb tekintetben hát legalább erre a sákramentumra nézve megegyezik a két Egyház tanítása? János: Egyáltalán nem. Róma szerint a keresztség a megszentelő kegyelemnek uj életét adja, eltörli az eredendő bűnt, ujjászüli a megkeresztelt személy, aki ezzel a szertartással Isten családjában visszanyeri a fiúsá- got, egyben pedig az Egyháznak azonnal a tagjává válik. Mindezért a keresztség föltétlenül szükséges az idves- ségre, amiben — a vértanúkat kivéve — senki sem részesülhet, ha kereszteletlenűl hal meg. A csecsemők ugyan, kiknek még nem voltak halálos bűneik, nem jutnak pokolra, de a mennyország teljes boldogságába sem. Hogy ezt elkerüljék, szükség esetén inkább más is megkeresztelheti őket, nemcsak a pap. Péter: Hát a református Egyház hogyan tanít a ke- resztségről? S milyen alakban végzi? János: A keresztség igenis külső jegye Krisztus egyházába való beletartozásomnak, és ugyanúgy záloga és pecsétje Isten kegyelmi ígéreteinek felőlem, mint az Úrvacsora, — ellenben újjászületésemet csak jelképezheti, idvességemet pedig semmiképpen meg nem szerezheti. Nem is feltétele az idvességemnek. Jézus azt mondta: “Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezűl; aki pedig nem hiszen, az elkárhozik.” Tehát nem az kárhozik el, aki nincs megkeresztelkedve. Ellenben hinnem még nem elég, meg is kell keresztelkednem, hogy Krisztus Egyházához tartozzam. A keresztség tehát nem idvességemnek a feltétele, hanem az egyháztagságomnak. Idvességemé pedig a hit. Ezért nálunk ezt a sákramentumot is csak erre felhatalmazott egyházi szolgák szolgáltathatják ki, csakúgy mint az Úrvacsorát. A keresztelés alakja nem lényeges: egyformán lehet bemerítés, meghintés vagy le- öntés. Péter: Az Egyház azonban nemcsak keresztel, hanem meg is bérmál vagy konfirmál. Ezt nálunk a püspök végzi. Gyermekeinknek fejükre teszi kezét és imádkozik, hogy a Szentlélek szálljon le reájuk, és keresztalakban megkeni homlokukat szentelt olajjal, ahogyan ő mondja: az üdvösség olajával. Szerintünk ez a szentség újabb sákramentális kegyelmet hoz Istentől. János: Mi is konfirmálunk, de ezt távolról sem tekintjük szentségnek. Krisztus sehol sem rendelt ilyen szertartást; emberi cselekvés az, gyermekeink hittani tanításénak a befejezése, a serdülő ifjúnak az egyház tagjai közé bevétele és az Úrvacsorával való élésre felhatalmazása. Gyülekezeteink lelkészei és gondnokai végzik ezt az ünnepélyes cselekményt. Péter: Erről aligha kell többet mondanunk. Annál fontosabb azonban az a szentségünk, amit köznépünk csak gyónásnak hív, holott ennek a fontosabb része és hivatalos neve is olyan latinos szó, ami bűnbánatot és bűnhő- dést is egyformán jelent; úgy hívtuk otthonn, hogy peni- tenciát tartunk; itt az angol fordítása penance. Ez a mi legfontosabb szentségeink egyike, mert a keresztséggel együtt a bűneinkben halottakat kihozza az örökéletre, a- mikor bocsánatot ad a keresztség után elkövetett bűnökre. Az ilyen bűnbocsánatot tulajdonképpen csak Isten adhatná, de Isten megfelelő felhatalmazást adott papjainknak és az Ő nevében ezek bocsátják meg a mi bűneinket, még pedig nemcsak a kisebb, hanem a halálos bűneinket is és visszaállítják jócselekedeteiknek az ilyen halálos bűnök miatt elveszített érdemszerző erejét.
