Reformátusok Lapja, 1952 (52. évfolyam, 19-22. szám)
1952-11-01 / 19. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA KÁLVIN ÉLETE PÉLDÁZZA AZ ISTENI ELHÍVÁST A maga akarata ellenére, kétszer fordította sorsát ugyanazon irányba Isten Csak vázoljuk a többi adatot. Franciaországban, a pikárdiai Noyonban született 1509 julius 10.-én; 1523- ban már párisi kollégiumokban tanul, 1529-ben már jogot hallgat és 1533-ban olyan beszédet ir barátja, a párisi egyetemi rektor számára, ami miatt mindkettőjüknek menekülniök kellett. A svájci Bázelben húzódott meg, ott irta és adta ki, 27 éves korában, a világ legnagyszerűbb theológiai müvét “A keresztyén vallás alapvonalairól”, amit azután még kilencszer kiadott, folyton bővítve, tökéletesítve. Bázelből tett látogató útjáról oda visszatérőben Genien kellett keresztülmennie. Itt érte Isten első elhívása, ami ottmaradásra kény- szeritette. De ott kezdett reformátori munkásságáért két év múlva száműzték onnan, akkor a németországi Strassburgban lett tanár és lelkipásztor; egyházat szervezett, tevékeny részt vett a németországi theológiai értekezleteken, megnősült 1540-ben. Egy évre rá visszahívta Genfbe az egyháztanács. Ez volt a második elhívás, ugyanoda, ugyanarra a munkára. Végre magát megadva, visszatért, munkája diadalmaskodott és Géniből az istenfélelem hegyen épült városa lett. Az 1559.-ik évben megalapította a genfi egyetemet. Hihetetlen munkát fejtett ki: folyton prédikált, egyik könyvet a másik után adta ki és roppant levelezéséből még mindig fennmaradt több mint négyezer. Élete végét örökös betegségek között dolgozva töltötte. 1564 május 27.-én halt meg. Most csak azt a két isteni beavatkozást vizsgáljuk meg, ami életével rendelkezett. Az volt a terve, hogy egész életét tudományos munkálkodásban, könyvek Írásával tölti. Hogy mennyire alkalmas volt erre, azt legelső könyve megmutatta. (A magyar Túri János irt erről szép latin distichont, amit az Institúciók külföldi kiadásaiban is jeligeként idéznek; magyarra öreg Balogh Ferenc tanárunk fordította igy: Kálvin könyvénél az idő nem szüle jelesbet Krisztus után, jelesebb csak az apostoloké.) Ám Isten máskép végzett felőle. Genfben, ahol csak egy éjszakát akart tölteni, fölkereste Fárel Vilmos, aki már ott prédikálta az evangéliumot, de nem bírt meg a libertinu- sok nagy ellenállásával, ezért felszólította Kálvint, hogy maradjon ott és vigye diadalra a hit javítás ügyét. Kálvin tiltakozott, húzódozott, de Fárel annál inkább sürgette. Végre könyörgésre fogta a dolgot Kálvin, de Fárel ekkor szent haragtól reszketve mennydörgő hangon figyelmeztette, hogy Krisztus ügye előbbvaló a saját egyéni terveinél, és ha megtagadja az érte való munka vállalását: ő is meg fogja tagadni őt. Kálvin megrémülve engedett. Sem Kálvinnak eszében sem volt mindez, sem azt nem tudhatta, hogy felismerik Genfben és tudatják Fá- relt, aki éppen otthonn volt. Mindezt maga Isten rendezte igy. Neki volt szüksége erre a lángelméjü fiatal tudósra. Hiába mondta ez magáról még halálos ágyán is, hogy odaérkezésekor milyen félénk és ijedős természetű volt: Isten adott neki erőt a rá váró roppant feladathoz. Nem eresztette ki kezéből akkor sem, amikor a genfiek száműzték. Leikével úgy dolgozott köztük, hogy két év múlva visszahívták. Ez a visszahívás talán még az első hívásnál is jobban megdöbbentette Kálvint. Azt irta, hogy úgy megzavarodott, hogy két napig ura sem volt magának, egész valójában reszketett a borzalomtól. Azt mondja, hogy nincs hely a föld kerekségén, amelytől jobban rettegne mint Génitől. ‘‘Bármire inkább kész volnék, mint hogy Genfbe visszatérjek.” — És mégis megadta magát, mert meg kellett értenie, hogy ez újra csak Isten hívása, ö nem akart menni. Ámde sem Isten, sem az ö földi képviselői nem vették számba ellenkezését, könnyeit, heves zokogását. “Meggondoltam, hogy én nem vagyok a magam parancsolója, ezért megöldöklöm a szivemet és úgy ajánlom fel áldozatul az Urnák!” (Innen, ebből a tapasztalásból és nagy elszánásából származott az ő hires pecsétrajza: a tenyerében felmutatott égő szív.) De aztán, ilyen ismételt és hatalmasan kényszerítő hívások után, csoda-é, ha többé nem maradt “félénk és ijedős”, hanem vasakarattal gázolt keresztül minden akadályon és Isten segedelmével le is győzött minden lázadást, zendülést (halálos ágyán azt is mondotta, hogy háromezerét!). Tudta, hogy nem maga jár ezen az utón, mert ez az Isten útja. Ö rá magára most már semmi sem tartozott, de annál inkább tartozott minden az Istenre. Méltán írták felőle: “így került Kálvin az olyan emberek sorába, akiknek a legtöbb joguk volt arra, hogy magukat Isten eszközeinek tudják. Saját akaratát kétszer egymás után törte le erővel és hatalommal az Istené! Maga az a nagy erőfeszítés, amellyel 6 az isteni akaratnak kezdetben ellenállott, elvitázhatatlan biztosítéka volt számára annak, hogy őt tényleg az Isten hívta el. Ebben ő bizonyos volt, tökéletesen bizonyos. És ez a titka, a magyarázata annak, hogy annyi következetesség, hév, állhatatosság és diadalmas rendületlenség volt a hitében. így felelt meg ennek a rendkívüli elhivatásnak az ő rendkívüli életmunkája.” Nem mondhatjuk, hogy e hatások alatt fogamzott meg lelkében az eletfe elrendelés tana, mert hiszen erről szóló hitvallását már nyomtatásban kiadta, mielőtt valaha is betette volna a lábát Genfbe. De az bizonyos, hogy Isten pontosan ezt a hitét erősítette meg, sőt valóságosan ezt illusztrálta, ábrázolta ki életsorsában, amit ő is régesrégen elhatározott felőle. “Mivel akiket előre ismert, előre el is rendelte, akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta és akiket elhívott, azokat igazaknak is nyilvánitotta, akiket pedig igazaknak nyilvánított, azokat meg is dicsőítette.” Csak természetes volt, hogy Kálvin egész hitrendszere a Pál itt következő üdvbizonyosságára épült fel: “Mit mondunk ezekhez? Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Genf volt katholikus püspöke, Sadoleto érsek, felszólította volt hi veit, hogy hagyják ott Kálvint és térjenek vissza a katholikus egyházba, amelyik bizonyosabb üdvöt Ígér. Kálvin azt felelte rá, hogy az embernek nem kellene olyan sokat törődnie a maga üdvösségével. Az embernek nem az a hivatása, hogy megmentse magát vagy hogy biztosítsa magát az üdvösség felől, hanem az, hogy dicsőségére legyen Istennek. Azt, hogy idvezülni fog-é, már régen eldöntötte az Isten és ezen az ember aggodalmaskodása ugyan semmit sem fog változtatni. Aki ilyen bizonyos a maga elhivatása felől — és ez minden kálvinistának a feladata — azt az embert semmi meg nem ingathatja, mert tudja, hogy az ő elhivatása “Istennek hozzánk való örökös és megváltoztathatatlan jóakaratán nyugszik és ezt a világnak semmiféle vihara meg nem döntheti. Ezért kell olyan erős lelket és bátorságot tartanunk ébren mimagunkban, hogy az a viharok ostroma alatt is fenn tudjon tartani bennünket, amikor ezek elkövetkeznek reánk, — hogy amikor a kétségbeesés örvényébe taszittatnánk is, bizonyságot tudjunk tenni arról, hogy nem szűntünk meg Istenben bízni.” így termelte ki a hősök fajtáját a kálvinizmus.
