Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)

1951-02-01 / 3. szám

á 1

REFORMÁTUSOK LAPJA 5

KÖTELEZ-É MINKET A TIZED?

Ugyanúgy, mint a többi Tíz Parancsolat!

Helyesen mondják, hogy a mai ember nem hagyott egyet sem a Tíz Parancsolat közül, amit meg ne szegett volna. De legtöbben a Tizenegyediket szegték meg: a Tized Parancsolatát. Most a Sáfárság hónapjában ideje lesz megvizsgálnunk ezt a törvényt.

Már az ősidőkben gyakorolták ezt az isteni rendeletet, amikor még nem is tudták róla, hogy az isteni rendelet. Az ember minden időkben érezte, hogy abból, amit Istenétől kapott, egy részt Istennek kell adnia. Még az ótesta- mentomi idők előtt, 2000 évvel Krisztus előtt, a babilónaiak gyakorolták a tizedet, úgyszintén a chaldeiak, aztán a görögök, a rómaiak, sőt más európai ősfajok is. Hol kezdődhetett ez a régi és elterjedt gyakorlat?

A bibliai alapok

Az egyik legrégibb bibliafordítás alapján Tertullián egyházi atya egyenesen az emberiség kezdetéhez viszi vissza e rendelkezés eredetét és azt hiszi, hogy Kain áldozata azért nem volt kedves Isten előtt, mert kevesebbet adott a tizednél. Az első tényleges tizedfizetést az Ábrahám történetéből ismerjük, aki Melkhisé- deknek, a királyi főpapnak, tizedet adott minden zsákmányából. (I. Móz. 14:18-20.) A második alkalom Jákob híres megegvése Istennel, amikor gondviselése fejében oltárt épit és tizedet ígér Neki (I. Móz. 28:20-22, 31:13,30:43).

A tized megadásának elrendelését Mózes által közvetítette az Isten, a Sinai hegyen. A két kőtáblára vésett törvények alapján rendesen Tíz Parancsolatról beszélünk, holott legalább Tizenegy Parancsolatot adott ott az Isten. Az első tízet azonnali végrehajtásra adta, a tizenegyediket, sok más egyébbel együtt, csak akkor hirdettette ki a nép előtt, amikor ezek beléptek a nekik szánt földre, ahol már birtokot kaptak az Úrtól, amiből lehetett tizedet adni. (III. Mózes 25:1-2; 26:46; 27:30, 32, 34). “A föld minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből, az Űré: szentség az Urnák. És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból, ami a pásztorbot alatt átmegy, a tizedik az Urnák legyen szentelve.”

Meghatározta Isten azt is, hogy milyen célra fordítsák a tizedet, mit a maga rendelkezése alá vett. Ebből kellett megtartani az Ő tiszteletére szentelt három nagy ünnepet, Jeruzsálemben, a három aratás végén: a páska- ünnepet az árpaérés után, a pünköstöt a búzaérés után, a sátorok ünnepét az összes bearatás és szüretelés után (V. Mózes 16). Vallásos és hazafias ünnepélyek voltak ezek, az elmaradhatatlan társadalmi jellegzetességekkel együtt. Az Egyiptomból való kiszabadúlásra, a Sinai- hegyen történt csodálatos törvényadásra, meg a negyvenéves vándorlásra emlékeztették őket

ezek az egész hetes ünnepek, amikre bizony felment egy helyre az egész nemzetből, aki csak tehette. Ezeknek az ünnepeknek megrendezését éppen úgy a lévitákra bízta az Isten, mint az O tiszteletének többi szertartásos részét; hiszen ezeklkel is a maga Nevének dicsőségét kívánta köztük fenntartani. Ezenkívül gondoskodott a szegények és jövevények sorsáról is, amit hasonlóképpen a tized kellett hogy ellásson (V. Mózes 14:28-29). Vagyis a tized már akkor is mindazt a célt szolgálta, amit ma az Egyháznak kell szolgálnia: templomi és más Istentiszteleteket, jótékonyságot. Jézus két nagy parancsolatának végrehajtását Isten és felebarátaink irányában.

Ezékiás király helyreállította a bálványimádásban elhanyagolt tizedfizetést (II. Krón. 31:11-12); úgyszintén a fogságból hazatérő Ne- hémiás is (10:32,37,38). Malakiás próféta könyvét pedig nem úgy kell tekintenünk, mint az ó-szövetség “hattyúdalát”, hanem a leghatározottabban úgy mint a keresztyén kor előhírnökét. Izráél elhanyagolta Istent: vissza kell térniök Hozzá és akkor Ő is újra kegyelmébe veszi őket. E visszatérés a tizeddel kezdődik. Nagy áldásokat ígér ezért a Seregek Ura. (Malakiás 3 és o.)

Jézus és a tized.

Tudjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nem eltörölni, hanem betölteni jött a törvényt. Halálosan bizonyosra vehetjük, hogy ha a tized törvényét nem tartotta volna be, ezen a ponton támadták volna meg legelőször a farizeusok, akik jóformán egyebet sem tartottak be a törvényből, csak a tizedet, de még azt is csalva, amiért Urunk meg is feddette őket (Máté 23:23). Teljes joggal tehette ezt, mert hiszen Ő sokkal nagyobb mint Melkhisédek, amint ezt a Zsidókhoz írt levél 7. része teljes alapossággal kifejti.

Való igaz, hogy sehol sem találunk Jézusnak olyan mondását, amelyben tanítványait erre a régi törvényre kötelezte volna. De olyat sem ám, amelyikkel eltörölte volna Ha helytelennek vagy szükségtelennek látta volna e törvény folytatását: megmondta volna, mint a- hogy sohasem habozott a mózesi törvények helyes értelmezésében, még akkor sem, ha ellene mondott a hagyománynak. “Az embernek Fia ura a szombatnak.” Ellenben nem joggal tételezhetjük-é fel, hogy ebben a kérdésben is nemcsak természetesnek tekintette, hogy “Isten szava megáll mindenha”, (Máté 5:17-20, Luk. 16: 15-17.) de azonfelül itt is fontosabbnak tartotta, hogy a törvényt még felül is múlja a szeretet, csakúgy mint az ótestamentum erejét az újé. Példázatai, amiket pontosan a sáfárság felől tartott, sokkal messzebb menő követelményeket állítanak elénk, mint a tized.

i