Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-05-15 / 10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 HÍREK a külmissziói MEZŐKRŐL INDIA. — Mikor Simon lelkész megszületett Csattisgarban, a missziói telepen nem volt még sem orvos, sem ápolónő. Szülei úgy vitték kosárban a fejük tetején húsz mértföldnyire orvoshoz, hogy beteg szemét gyógyittassák. De elkéstek. Simon elveszítette szemei világát. Nem várt rá más, mint egy koldus legyen egész életében. Egv pár év múlva azonban különös dolgok kezdtek történni. Simon és testvére minden vasárnap eljártak a vasárnapi iskolába. Szerették a bibliai történeteket és az énekeket. Egyszer elhatározták, hogy kipróbálják apjuk bálványát. Darabokra törték és darabjait a patakba dobták. Mikor apjuk megtudta ezt, meg akarta büntetni őket, de Simon igy felelt neki: “A bálvány nem tudta megmenteni magát, nekünk pedig nem lett semmi bajunk.” Apjukat ez gondolkozóba ejtette és amikor látta, hogy csakugyan nem történt semmi, még erősebb lett a keresztyén hit iránti érdeklődése. — Simon pedig 16 éves korában elindult lelkészével a falvakba, prédikálni. Nemsokára sokan biztatták, hogy menjen Raj- purba, a theológiai szemináriumba. Kitüntetéssel végezte a három évi tanfolyamot. Zenei és költői tehetsége együtt fejlődött lelki és szellemi növekedésével. Megnyerő egyénisége sok embert vonzott. Óraszámra szívesen hallgatták, amikor költői előadásban adta elébük a bibliai történeteket. 1937-ben jelent meg első könyve, amiben 58 eredeti uj éneket adott ki. Azóta már 80,000 példányt nyomtak ebből a könyvből, ami bizony igen nagy szám olyan területen, ahol a lakosságnak csak 8 százaléka tud irni-olvasni. — Simon lelkész pedig állandóan növekszik kegyelemben, erőről erőre. Legutóbb kikérték a Bai- talpur egyháztól, melynek 750 tagja van, hogy engedjék el őt, hogy lelkészeket taníthasson vallásos drámára, költészetre, éneklésre, prédi- kálásra, evangélizálásra. JAPÁN. — Nemrég ünnepelték a protestáns misszió munkájának kilencvenedik évfordulóját. Yokohamában emléktáblát állítottak Dr. James C. Hepburn emlékére, aki 1859-ben jött Japánba, mint a presbiteriánus egyház orvos-misszionáriusa. Ő vezette be Japánba a latin betűk használatát, ő készítette el az első japán-angol szótárt és fordította le japánra az uj-testamentumot. Tokióban 1300 felszentelt lelkész gyűlt ösz- sze, az összes japán keresztyének 70 százalékának képviseletében, hogy a száz évvel ezelőtt érkezett első misszionáriusok emlékének áldozzanak. Dr. Hepburnon kívül két episzkopális és három református hittérítő érkezett akkor ki. Sohasem volt még ekkora lelkészi gyűlés Japánban. Brunner Emil, a világhirü svájci theológus volt a gyűlés főszónoka és előadója. Öt éves evangé- lizáló programmot tűztek ki célul maguk elébe. Tokio legnagyobb üzletében kiállítást rendeztek a keresztyén munka ötven éves kiábrázolására; a templomokban pedig egy héten át evangélizáló Istentiszteleteket tartottak. AFRIKA. — Száz évvel ezelőtt Németország Stuttgart városában harangot öntöttek, amit az afrikai Aranyparton, a Togo-földön fekvő Hó missziói telepnek ajándékoztak. Egyszer az Asan- ti-törzs megtámadta a Ewe-törzset, elfoglalta és templomával együtt felégette Hó községet, a harangot pedig elvitte Kumasiba, az ő városukba, hetvenöt mértföld távolságra. Négy év múlva az angolok visszavették a harangot. Amikor Togo- föld kormányzója, Mecklenburg gróf, meglátogatta az Aranypart kormányzóját és érdeklődött a harang után, ajándékba visszakapta azt, ő pedig visszavitte a hói missziói telepre. Éveken át az amedzofi iskola harangjaként szolgált, amíg az első világháború alatt abbamaradt a szolgálata. A háború után visszatérő misszionáriusok találtak rá a harangra, mindenféle szemét között, egy nagy repedéssel az oldalán. Kegyeletesen megtisztították, visszavitték a hói telepre és haranglábat készítettek neki a templom mellett. Azóta az ewe-keresztyének “szabadság-harangja” újra bizonyságot tesz az ottani hívek buzgóságá- ról. Hó most már nagy keresztyén telep, tágas temploma, szemináriuma, iskolája és tanitóké- pezdéje van; Kumasi pedig, ahol annak idején a harangot arra használták, hogy hirt adjanak vele az emberáldozatokról, ma szintén virágzó keresztyén város, ahol egy másik theológiai szeminárium az Aranyparton működő négy keresztyén felekezetnek nevel lelkészeket. IRAK. — Misszionáriusunk felesége dinnyéért küldte kis benszülött szolgálójukat a bazárba. Mert nagyon hűséges kis lélek volt Jaméla, mondta a kereskedőnek, hogy válassza ki a legjobbat. A kereskedő azonban, aki benne csak egy egyszerűen öltözött szegény arab leánykát látott, méregbe jött és olyan erővel ütötte arcul a leányt, hogy kiesett az orrfüggője és elgurult a porban. Egy fiú felkapta és elszaladt vele. Jamélia sírva tért haza; különösen szülei haragjától félt az elvesztett orr-függő miatt. Hogy a további bajnak elejét vegye, hittérítőnk adott neki pénzt, hogy másik függőt vehessen, azután pedig elment a bazárba, hogy a kereskedőnél panaszt tegyen, amiért olyan csúnyán bánt Ja- mélával. A kereskedő először kereken tagadta ezt. “A próféta szakállára mondom, hogy én ilyet nem tennék.” A hittérítő azonban megmondta neki, hogy Jaméla sohasem hazudott még, és ha ő szembesítéskor is meg fogja róla állapítani, hogy tényleg ő bántotta: nem fognak tőle sohasem vásárolni semmit. Erre a kereskedő megtört, bűnbánóan beismerte tettét, és bocsánatért könyörgött. Jaméla számára azonban ez az eset valami ennél sokkal többet jelentett: addig még soha senki sem kelt védelmére, nem vette pártfogásába! Megérezte, hogy van valaki, aki törődik vele, aki gondot visel rá.
