Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)
1941-07-01 / 13. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA VARGHA TAMÁSNÉ KÉSEI SZÜRET A gönci Istenes Vén Ember Károli Gáspár életének regényes története MARCI. Becsben jó szerencséjük volt, mert összeakadtak az utcán Nádosdy nádorispánnak egy vitézével. Megismerte Péter a sárga posztóval bélelt kék karisia mentéjéről. Az először kevély magyarmódra végignézte a két német külsejű deákot és még peckesebbre húzta ki magát. — No csak ne hányd annyira magad — pirított rá Péter. — Tán nem megismertem a képedről, hogy a szenyéri sütőasszony fia vagy, aki még azidőben házseprő voltál, mikor ott jártam ! No, nem úgy van, Marci? Marci vitéz összébb húzta magát az uj mentéjében, de képe szélesre gömbölyödött. — Hát a Kegyes, a konyhaleány, akinek violát loptál este a nagyasszony kertjéből? Marcinak elsavanyodott a képe egyszeriben. — Na, miért ereszted úgy el egyszerre fü- ledet-farkadat ? Csak nem ment tán férhő? Marci hiába erőlködött, tele lett a szeme könnyel. Hiába nyeldeste, hiába parancsolta volna vissza őket, szégyenszemre is a szép karisia- mente ujjával kellett megtörölnie szemét. — Nagy beteg a Kegyes. Meghal a Kegyes —No csak ne mondj már ilyet. Hát honné: tudod, hogy olyan beteg? — Tegnap kapott levelet Nádorispány ur a feleségétől és azt írja, hogy a városban és a falukon esmég ugyan alkalmasan halnak, s a Ke* gyesen is költ az Kelevény. A balog lábán. Isten tudja, él-e, hal-e azóta. Marci elfordult, hogy Nádasdy büszke vitézét ne lássák könnyezni. — Nem készültök hazafelé mostanában? — puhatolódzott Péter. — De éppen holnap ebéd után indulunk. Egyik dögös helyből a másikba. Mert itt is elkezdődött a halál. Azt tudnám, jobb is volna... Elfulladt a szava, nem is lehetett szóra bírni többet. Alig várták, hogy a nádorispán színe elé mehessenek. Bornemisza Pétert mindjárt mégis merte a nagyur, s nagy nyájasan fiának is nevezte. — Apádat jól ismertem, anyádat is láttam. Kár volt értük. S kár volt azokért a sok szép világi jókért is, amik a budai házatokban voltak. Ott aludtunk egyszer náluk a bátyámmal. Fiatal gyermek voltam még, vadászni jöttünk a Nyulak szigetéről nagy fáradtan. A szoba falára, ahol aludtunk, valami olasz mester varázsolt az ör- döngős szerszámjával egy olyan csudálatosán szép leányzót, virágos ágak közé, amilyet azóta se láttam. Héj, de jó is lesz már az otthoni ágyban aludni. — ropogtatta meg a derekát Nádasdy ur, hogy az álomra került a szó, — tudjátok, az álmomat mindig odahaza hagyom ilyenkor, mert a német házak nyughatatlanok és büdösek. De nem magamról akarok én beszélni, azt mondjátok meg, merre is iparkodtok most? A beszélgetés végeztével Nádasdy ur megrázta a kezüket, barátainak nevezte őket, szállást rendelt nekik a bécsi házában s elvégezte, hogy Győrig együtt utaznak az ő kíséretével. NÁDORISPÁN NÁDASDY. A két diák fent ült az egyik utiszekéren s ugrált a szivük, mert magyar földön jártak már reggel óta. Kis magyar falun mentek keresztül. — Látod ott azt a kutágast? Három éve nem láttam olyat. — Te, ha leszállhatnék, innék a kút vizéből. — Érzed? — szimatolt Gáspár — lángost sütnek itt valahol. — Nézd, a kémények, a házak! Nézd ennek az öregembernek az arcát. Nézd a két kis ma- szatos gyereket ott! Magyarok ! Szaporán nyeldesett a két deák a meghatottságtól. És pislogtak mind a ketten. Talán, mert a nap, amelyik bizonyosan fényesebb itthon, nagyon a szemükbe sütött. Marci vitézzel csak akkor akadtak össze újra, amikor kifogták a lo
