Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)
1941-07-01 / 13. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 15 vakat pihenni déltájban. Nádorispán ur a hüs berekben sátrat veretett, malacot süttetett nyárson, jött-ment, rendelkezett s pattogott, ha hibát talált. Idáig hallatszott félelmetes hangja. — Ez Esse fiai meg, hát nem eltörték az én jó utiszékemet! Hiszen ezen a kis hitványon csak félfarral tudok ülni s mintha félig csigáznának, ha rajtaülök. Hát spanyol papok vagytok ti, vagy mik, hogy az igaz Isten híveit igy kínozzátok? Marci már szaladt is, hogy elökajtassa a nagyobbik utiszéket s poggyászos kocsikon vánkosával együtt, mert mindenki tudta, hogy nem jó ha a nádorispán ur haragszik. Marci ahogy elloholt mellettük, csak annyit mondott, széles, boldog vigyorgással: — Meggyógyult ám a Kegyes! — Honnét tudod? — kiáltottak utána. De ez csak szaladt és csak messziről intett vissza széles, boldog mozdulattal. Nádorispán Nádasdy behivatta a két deákot is a sátrába, legalább nagyobb türelemmel várja, mig megpirul a malacpecsenye a nyárson. Megfülledt a levegő a sátorban. Kint csakúgy csörgött a napfény a magasból. Nádasdy lehuzatta a csizmáját, puha török papucsot hozott neki az egyik szolgálattevő apród. így kényelembe tette magát és hátradőlt a bársonyos vánkosán. — Hűha, de meleg van — legyezte magát —- és intett a két feszesen álldogáló deáknak is, hogy leülhetnek a szőnyegre. — No, hadd halljam, mi újság a nagy világban, hol, merre jártatok, mi jót tanultatok, s kinek az útmutatása vitt előbbre a szent tudományokban ? Mikor Gáspár Genfet említette, ugyan megvizsgáztatta Genf felől is. Péter alig várta, hogy ő is beszélhessen, de ő volt a fiatalabb, másodiknak került csak sorra. Igen fölelevenitette a sercegve sülő pecsenye szaga, mellyel teli lett a sátor, ha valaki meglebbentette a függönyét. Hát még odakint, mikor elébük került a sok jó, alig lehetett vele bírni, Nádasdy olyanokat kacagott a szavain, csakúgy rengett derekán a szalonna. — No ezt jól mondád, ne egy darab a feleségem sütte mézes cipóból. Gáspár felé is gurított egyet, de az kicsit kesernyés arccal harapott bele. Miért nem tud ő is ilyen kedves, ilyen beszédes, ilyen eleven lenni, mint Bornemisza? Az ő fancsali képével, bátortalan csöndességével hogy tudja majd ő megnyerni az embereket a Krisztus igazságának ? ■— No, Károlyi öcsém, abból a kis vinkóból. Két porciót, mert Péter nem issza a bort. — Csak a nevem nem issza. Én megiszom, ha kapok egy kevéskét, noha meg szoktam mértékleni magamat, de ilyen vinkót rég nem kóstoltam már. A vinkónak nevezett aranyszínű tokaji borra pislogott. Meg is itta egy hajtásra, amit a pohárba öntötek. Gáspár aggódva nézte, hogy tiizbejött, hogy nekipirul és szapulja a pápista papokat. Körül már mindenki őt hallgatta. — Pokolban annyi parázna, trágár szóbeszéd, undok szitok sincsen, mint némely pap és káp- talanság közt. Ezek terjesztik az egyiptomi se- tétséget a nép közt. Gáspár feszengett a helyén és nem bánta volna, ha vége az ebédnek, de most hozták még a jóféle dinnyéket. Bornemisza akkor már a császárról beszélt. — Csuda sok dolgokat kíván császár az országtól, de ösztövér a pecsenye, kevés zsírja csöpöghet. — lm az legalább csak a zsírját szedi, de a török a borit s csontját nyúzza — kapott be egy szép falat dinnyét a nádorispán. Azután megtörölte a száját és Gáspár kérdésére, hogy látta-e mostanában Perényi Gábort, azt felelte: — Nemrég találkoztam vele a keresztlányom lakodalmán. Eleintén jókedvvel lakozott, de aztán, mikor meghozták a hirt Bebek Ferenc és a két Kendy meggyilkoltatásáról, igen megháborodott. Mindenki tudja, hogy három esztendeje Oláh érsek “téritései” miatt pártolt el a bécsi királytól, meg a spanyol zsoldosok erőszakosságai miatt, amivel a birtokai zaklatták a népet, de most azt mondta s még a széket is kirúgta maga alól, hogy “ha már ilyen gyalázatosságot is eltűr az a nyavalyaette kis király, ő bizony visszatér Ferdinándhoz.” Gáspárnak eszébe jutott Izabella királyné pecsétes levele és megcsóválta a fejét. Ezt se hitte volna. — Csalogatják ám már régóta, királyi tanácsossággal, országbirósággal, s hogy majd igy lesz, majd úgy, szabad religiót ad a katonáknak is. Mikor meghallotta a nádorispán, hogy Dobó Domokost, a göncruszkai Dobót Károlyi Gáspár nemcsak ismeri, hanem a jótéteményével is élt már, összehúzta a szemét — ez volt a szokása, ha erősen gondolkozott. Nagy, húsos kezét Gáspár vállára tette: — Ő is ott volt a lakodalomban. Öt napig voltunk együtt, vagyis ameddig vége nem lett. Volt idő elég a beszélgetésre, ő mondta-e, vagy más, már nem tudom, de ott mondta valaki, hogy a gönci pap — ejnye, hogy is hivják? Tudom én pedig, kalendáriumot is irt... (Folytatjuk)
