Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-02-15 / 7. szám
2-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA I EGYET KÉREK AZ ÚRTÓL . | Csak egyet kérek egyetlen Királyom X Az évnek kezdetén: # Hogy végeztéig mihdenik szavadra X Igent mondhassak én. ’ X Ha jóságod a vigság harmatcseppjét A Szivemre ejtené X Nézzek fel rád mint hajnalkák nevetnek A kelő nap felé. X Mikor munkát adsz boldog két kezembe, » Legyen bármily szerény, Úgy végezzem, mintha Urasztalának '' , Csipkéit bimzeném. X Ha fáradt álom keze lesimitjja A E rád néző szemet, X Utolsó szóul maradjon a számon X Háromszor szent neved. X Ha szegesdróttal gáncsolják el utam X Rossz szivü emberek, A Dac nélkül fussak megvédő kadrodba, A Mint űzött kisgyerek. X Ha lázzal fütöd lelkem vályogházát, X Veszendő testemet, v Csak annál izzóbb parázzsal A Ragyogjon feléd a - szeretet. A Ültess főhelyre, vagy ha kell. verj arcul A Egyetlen Hatalom, X Csak azt ne tűrd. hogy valaha kimondjam: » “Én nem igy akarom!” X Dfemötör Hona A A KÁLVIN EGYHÁZALKOTMÁNYA Irta: Dr. Nánássy Lajos. I. ELŐZMÉNYEK. A XX. század távlatából nehéz fogalmat alkotni arról az emberfeletti úttörő munkáról, amit a reformátorok végeztek. Nemcsak a hitet kellett megtisztitniok, és hitformákat alkot- niok, hanem az uj egyházkormányzat és azzal kapcsolatban az egyházfegyelem is súlyos gondokat okozott számukra. A reformált vallás követői kikerültek a római egyház vasfegyelme alól, de sokan nem szívesen vetették alá magukat egy uj fegyelmező egyházkormányzásnak, mert féltékenyek voltak a kivívott szabadságra. így volt Genfben is. Faréi Vilmos már 1532 óta tevékenykedett ott, de egyházfegyelemről a genfiek kezdetben hallani sem akartak, mert úgy fogták fel, hogy azt a hatalmat, amit korábban a püspök gyakorolt felettük, most ők örökölték és azt a nagytanács utján érvényesítették. Brenz János sváb lutheránus reformátor tett első kísérletet arra, hogy a lelkészek mellé presbiterek (vének) állíttassanak be, a presbitereket Halléban a városi tanács választotta (1526). Avignoni Lambert Ferenc lutheránus reformátor tovább ment egy lépéssel, amikor Hesse tartománya részére synodust szervezett az egyházközségek képviselőiből. A syno- dus a kormány befolyása alatt állott. Baselben az egyházkormányzást kezdetben kizárólag a lelkészek végezték és Oecolampadius a papok zsarnokságától félve véneket állított be (1530.) Ezeket a városi tanács nevezte ki, négyet a tanács tagjai sorából, négyet pedig a gyülekezet tagjaiból. Ezek képezték a lelkészekkel együtt a “censorum consensus”-t. Strassburgban már 1531-ben megalakult a hét gyülekezet lelkészéből álló tanács, amiben minden egyházközségből három-három vén is helyet foglalt és a városi tanács jelölte őket. Ez a rendszer 1534-ben annyiban változott, hogy kisebb fontosságú ügyekben a két hetenként gyülésező tanács döntött, amelyben a gyülekezet lelkésze és három presbitere foglalt helyet, jelentős kérdésekben pedig a hét lelkészből és huszonegy presbiterből álló tanács intézkedett. A. vének életfogytiglan választattak. Capito Farkas reformátor Frankfurtban úgy szervezte meg a presbitériumot, hogy annak kilenc tagja közül a városi tanács hármat delegált és három évre választották. A presbiteri kormányformával szemben a lutheránusok nem voltak ellenszenvesek. Melanchton nyíltan kifejezésre juttatta azt az elvet, hogy a vének tanácsa és a gyülekezet érdemes tagjainak hozzájárulása nélkül egy lelkész sem exkommunikálhat és 1540-ben Luther, Jónás, Bugenhagen és Melanchton együttesen ajánlották a nürnbergieknek a presbiteri hivatal felállítását. Viszont a presbiteri kormányformát a reformátusok sem nem fogadták el mindenütt. Zwinglinek Zürichben nem kellett, mert azon az állásponton volt, hogy az egyházkormányzás joga a világi hatóságot (államot, vagy várost) illeti. Az elsorolt kisérletezések után az egyházkormányzat kidolgozása a Kálvin érdeme, aki annak elméletét már Institu- tiójának első kiadásában lefektette. Ef. 4:11 és köv., Róm. 12:7 és I. Kor. 12:28 alapján öt rendet tanított. Ezek közül az apostolit, prófétait és evangélistáit rendkívülieknek minősített, amelyek későbben megszűntek és kettővel elégedett meg: a pásztorival és doktorival. A pásztorok az újszövetségben használt más elnevezés szerint presbiterek is és I. Tim. 5 :17-ből azt a következtetést vonta le, hogy a presbiterek egy része lelkészi funkciót végez, a másik része pedig egyházkormányzással foglalkozik és a szegényekről gondoskodik. Noha Krisztus az exkommunikáció jogát az egész gyülekezetre ruházta, Kálvin a nagy tömeget nem tartotta alkalmasnak erre a munkára és a gyülekezet nevében a presbitériummal gyakoroltatta ezt a jogot. A szegényeket gondozó vének, vagy diakónusok kétfélék: olyanok, akik alamizsnálkodásban forgolódnak és olyanok, akik betegeket látogatnak. A lelkipásztori hivatalról Kálvin kezdettől fogva a leghatározottabban tanította, hogy az egyetemes papság mellett megvan az isteni eredetű lelkészi szolgálat és csak törvényesen elhívott és ordinált lelkészeknek szabad az igét szolgálni és a sakramentumokat kiszolgáltatni. Az ordinálás joga kizárólag a lelkészeket illeti, akik mellett az egyházkormányzást a governorok, vagyis mai értelemben vett presbiterek végezik, akiket az előrehaladtabbkoruakból kell választani. A doktoroknak kötelessége az iskolákban a szentirást magyarázni és fejtegetni és ezek a mai értelemben vett theo- logiai tanárok. II. KÁLVIN STRASSBURGI TEVÉKENYSÉGE. Kálvin már 1537-ben Genfben volt, ahol prédikált és az iskolában tanított, azonban egyházkormányzati elveit még nem tudta megvalósítani. 1538 április 13-án száműzték Géniből és Strassburgba ment. Itt Bucer Márton már 1523 óta hintegette az evangélium magvait és a várost teljesen megreformálta. Kálvin Strassburgban a theologián tanított és a francianyelvü gyülekezetnek lett lelkipásztora. Mint az első szakaszban említettük, Strassburgban már megvolt szervezve a presbiterek tanácsa, azonban Kálvin, a képzett jogász és szentiráshoz hü irásmagyarázó, tovább ment egy lépéssé!. Ugyanis diakónusokat képezett, akik neki a lelki gondozásban hathatós segítségére voltak és szükség esetén a lelkészi szolgálat végzésében is helyettesítették és ugyanakkor a szegényeket is gondozták. Részökre minden csütörtökön este imaórát tartott, szentirást olvasott és velők tanácskozott. Mint*látjuk, a Kálvin által Strassburgban beállított diakónusok minden tekintetben az Apostolok Cselekedetében említett diakónusokhoz voltak hasonlók. Nem tartoztak teljesen az úgynevezett “világiak” táborába, mert amint István és Filep diakónusokról olvassuk, hogy a szegények gondozásán kívül prédikáltak is, sőt kereszteltek is, úgy Kálvinnál is a diakónusok a szegényekről való gondoskodás mellett szükség esetén prédikáltak is és a lelkek gondozásában segédkeztek. Tehát olyan diakónusokkal van dolgunk, aminőket a magyar “diák” szó fejez ki, ami a diakónus szóból származik és olyan theologiai tanfolyamra járó, vagy azt már bevégzett ifjút jelent, aki a lelkészi szolgálatban is segédkezhet. (Folytatása következik.)
