Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-12-17 / 46. szám
2-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ÖRÖMMONDÓ Isten az ő gyermekeinek hivatását Írja le ezekben a szavakban: “mily szépek az örömmondó lábai, a ki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja: Uralkodik a te Istened!” Ézsaias 52:7. Örömmondó... békességet hirdet... jót mond! Van-é, lehet-é ennél felségesebb életcél? Ebben a bűnös, elfáradt, csüggedő világban örömmondónak, felüditő harmatcseppnek lenni! Jót mondani. Úgy élni, hogy az emberek megérezzék: van Isten! uralkodik az Isten! szeret, segít az Ür! Áldottak az örömmondók, a nagyok és kicsinyek egyaránt, akiknek élete, példája, szeretete feljebb emelt, megtanított hinni, remélni, szeretni. Áldottak a karácsonyi angyalok, a bethlehemi pásztorok, a keleti bölcsek, az evangélium hirdetői. Örömmondó . . . jót mond ... békességet hirdet! Lábad elvisz ide is oda is. Ajkad beszédre nyílik. Szived cselekedetekben fejezi ki magát. Mindennap ott vagy valahol, valakik között. Mi az életed hatása? — Örömmondó vagy-é, a ki jót mond?! — Magánéletünknek, családi békességünknek, közéletünknek, egyházi, egyesületi munkálkodásunknak megrontói azok, akik nem tudnak jót mondani senkiről, semmiről. Akik mindig kifogásokat találnak. Beszédük nyomán a szivben ott marad az ölő mé- regcsepp . . . bizalmatlanság, lehangoltság, gyűlölet mérge. Örömmondó!... Jót mond!... Te vagy-é ez? __________________________Dr. ÚJLAKI FERENC Jónás Boriska Sokszor eszembe jut. — Olyan picinyke, olyan tiszta és mosolygós volt, mint egy szál harmatos vadvirág. Vizsgákon láthattam csak, igaz (a kislányom osztálytársa volt) és persze, vizsganapján még a fiuk is mind tiszták és mosolygósak szoktak lenni, hát még a kislányok! Ez a Boriska azért mégis kivált a többi közül. Szegényes, toldozott-foldozott, de ragyogóan tiszta ruhácskájában úgy ült a nagy tábla tövében helyezett kis zsámolyon, sugaras szőkén, bu- zavirágszin szemében vala^ mi távoli fénnyel, mint egy eltévedt és lerongyolódott kis tündérke. Nem ülhetett a többiek közé, ezt is úgy könyörögte ki, hogy legalább a vizsgára eljöhessen, mert ki volt tiltva az iskolából. Fele tüdeje már oda volt, mindenki tudta, ő is, bogy az édesanyja után, aki nem régen halt meg, most ő van soron. Egyszerű emberek nem dugdossák a beteg elől a halál képét. És Boriska vasárnap délutánonként, mikor a szomszédok át-át- néztek, egykedvűen hallgatta a zsámolyon ülve az öreganyja sopánkodását, hogy “nem sok van má hátra ennek se szögénnek”. Olyan mindennapi dolog volt ez már előtte, mintha azt mond fa -.volna valaki, hogv “esteledik, nemsokára lefekszünk aludni.” i SizortTpru szívvel ült ki a ház elé a fvepre és ölébe vette a könyvet, irkát. A többiekre gondolt és meg- könnyesedett a szeme. Á többiek most ott ülnek az iskolateremben és mennyi érdekes, uj dolgot tanulnak. Csengetés után meg “tisza- parti kislány”-t játszanak, körbeállva az udvaron. Elpanaszolta a Bazsár kutyának nagy egyediilvalóságát. De aztán gondolt egyet, a kis kapával négyszögletes iskolát barázdált a gyepben, odavitt egy deszkadarabot táblának, tanulótársul meg maga mellé vette a Bazsárt. Szép kövér betűket rajzolt sovány kis kezével az irkába, nehogy szégyenbe maradjon a többiek előtt, ha majd vizsgára megy. Mert megígért a tanitónéni, hogy azért a vizsgán ő is ott lehet, éppen csak, hogy nem ülhet a többiek mellé. Százszor elképzelte magának a vizsgát, amikor ott láthatja megint együtt mind a többieket, talán még játszani is lehet utána egy kicsit az udvaron. És mikor eljött a vizsga napja, csak mosolyogni tudott, pedig sirni szeretett volna a boldogságtól, olyan ünnepi- es, clyan gyönyörű volt minden. Az ő kis sarkantyú- virág bokrétáját is, amit a kiskertben szedett, odatették az asztalra a többiek virágai közé, aztán őt is fölszólították. mint a többit, méa" meg is dicsérték! Mindenki azt hitte nem éri me?r őszt. De ősszel egyszeres? k hetotvogott az öreg szüléié az iskolába, hog^ eg-- mseit könv>ret kérjen a Boriskának, mert tanulni szeretne, hátha még megéri a vizsgát. Kipirultan állott mellém a kislányom egy napsugaras őszi reggelen. Piroska nevű kis babáját fogta a kezében és láttam, kicsinosította, uj ruhát is vart neki. — Ugye elvihetem a Bo- riskának? A tanitónéni mondta, hogy máma meglátogatjuk mindnyájan, az egész osztály és vigyünk neki, amit akarunk, ennivalót, vagy játékot, vagy ceruzát, kis birsalmasajtot, meg húsz fillért irkára, meg csokoládéra. Boriskának még a vizsgánál is szebb napja volt. Egyszerre csak ugat a Bazsár, nyílik- a kisajtó, ő ott feküdt egy piroscsikos dunyhán a ház előtt és nézte, hogy meszeli az öreg szüle körül a házat. Hátrafordul, hát gyün ám a tanitónéni, utána meg húzódnak ám befelé a lányok, a többiek, szépen párban, mint mikor a templomba mennek. Az öreg szüle lecsapja a meszelőt, úgy igyekezett a tanitónéni felé, hogy kezetcsókoljon neki és elsápitozta, hogy föl akarta már ezt a jóidőt használni a meszelésre, mert ha szegény kis ártatlan meghalna, tiszta legyen a ház a temetésre. — Tiszta ám — bólintott Boriska is komolyan, nagyo- san, de csakúgy ugrált a szive a boldogságtól, hogy mind itt vannak, az első pad is, a Ducika, az Aranka, a Zsuzsa, a Csiri, meg a többiek is mind mind. És mindegyik tele kézzel jött. Lerakták sorba mind oda mellé csak a gyepre, amit hoztak neki. Olyan volt utoljára, mint egy kis kirakodó vásár. Volt ott tej, tojás, kalács, cukor, játék, angyalfejes préselt kép, minden, minden, hogy azt se tudta hová nézzen. Körülvették a lányok, mint valami eleven mozgó, kacagó, csiripelő gyürii. Mindegyik mondott neki egy-két kedves szót. Ha egyebet nem, legalább annyit a maga őszinte gyermeki szivéből, hogy “ne halj meg, Boriska!” Borongós, borzongatós őszi idők jöttek aztán. — Ilyenkor kezdődik csak nálunk a hivatalos “sétáltatás” mert eddig maguk jószántából is szaladoznak eleget a gyerekek a kertben. Ólmo- san szürke ég alatt róttuk- rovogattuk a piactér hosz- szát. A két kis fiú egy-egv vargabetűt csinált hol jobbra. bel hilra kergetőztek a kopaszodó fák körül, de a k-Vcj lánvom szokatlan csöo- üp'-en lépegetett mellettem. to n láb-i előtt megmoz- dr1A 1 nvirsokat. Mikor a kí- cc’’- r messzire viháncoltak egymással, hozzám simult. — Mamám, elvihetném a piros kötényemet a Boriskának? Nekem már kicsi is. — A tanitónénivel mentek megint? — Nem. Csak magam. Odatalálok — sietett megnyugtatni — a malomnál kell befordulni, balra a második ház. — Majd egj^szer elvisz- szük együtt.... — De én most szeretném. Én magam is el tudom... — Hát nem bánom. De nem szabad ám bemenni a szobába, tudod, hogy ragályos beteg! Sugárzott a kislány mikor hazaért és zihált a sietéstől, félt, hogy elkésik az ebédtől. — Csak az ablakon adtam be az apjának, aki ott fonta a kosarakat. A Boriska feküdt az ágyban. De úgy örült neki! Azt mondta fölveszi az ágyban is. Két hét múlva meghalt a Boriska. Vittem neki fehér őszirózsát. Ott ült a töpörödött öreg szüle a ravatal lábához húzott kis zsámolyon. A Boriska zsámolyán. És beszélt, beszélt. — Mennyit emlögette a Ducikát, hogy öriit neki, mikó möglátta az ablakba azt az igön-igön aranyos fe- jit. Csak azt sajnálta, hogy mé nem gyütt má be hozzá. Ott takarászta a kis kötőt az ágyán, cirógatta, hogy ezt a Ducika hozta. A leírom ! Elfakattam riva, mikó mondta: “Szülikém, melegit- sön vizet, oszt fürdessön meg éngöm, mert készülődök.” Vacogott a lelköm a fürdetéstü, gyönge vót, majd elolvadt a kezembe. Szőni se tudott má, mikó az ágyra főttük az apjával, csak intött, hogy jó van. — Akkó mög az annya zsoltárját odatötte az ágya szélire. A leiköm csak nézött arra az ablakon kifelé, hangja se vót, jajja se vót. Csak egy- ször odamék, hát nem mozdul. Úgy feküdt a keze a zsoltár mellett, mint egy fehér galamb. Végighallgattam, megtöf- rültem az arcomat és némán nyújtottam kezet a töpörödött öregasszonnynak. A konyhából faricskálás nesze hallatszott. A barázdás arcú, fekete ember most kosárfonás helyett most fejfát faragott. Miska, a sápadt, beesett mellű, vézna kis legényke hang nélkül segített az apjának ebben is. Visszanéztem még az ajtóból a letört kis vadvirágra, akinek lehunyt buzavirág- szin szemei előtt csodálatos világ titkai nyiladoznak meg s akit soha ki nem tiltanak ezután a zsoltárt éneklő fehérruhás “többiek” közül.
