Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-12-24 / 52-53. szám
18 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA de vannak sokan, akik érzik a szükségét, látják a fontosságát, tudják hogy van s nehány meghitt órára oda leszállnak, hogy erőt kérjenek, kapjanak és adjanak és jövendőt lássanak. Meg van a lehetőség, hogy a Krisztus által a Lelkész Egyesületben együtt legyünk. Varga Lajos pittsburghi lelkész. A MAGYAR PROTESTÁNS Irodalmi Társaság amerikai képviselője, Szabó László lelkész arra hivja föl a Társaság itteni tagjait, hogy tagságukat mennél hamarabb ujitsák meg, tagsági dijaiknak hozzá leendő beküldésével (C-o Rev. G. Takaró, 344 E. 69th St., New York, N. Y.) A tagsági dij összegét a Társaság Amerikában 2.00 dollárra szállította le, amely ellenében minden tag díjtalanul kapja a hivatalos folyóiratot, a “Protestáns Szemlét”. Ennek a folyóiratnak egy lelkész asztaláról sem volna szabad hiányoznia s nagy lelki haszonnal olvashatják annak lapjait ama világi testvéreink is, akik szívesen merülnek el komoly theologiai s. kérdések vizsgálgatásában s mindig értékes szép- irodalmi müvek olvasásában. A LELKÉSZEK EGYESÜLÉSE mindig és mindenütt nagy erőt jelent az egyházi életben. A hazai ORLE munkálkodásának sok áldást köszönhet már az Egyház s fog még köszönni ezután is. A cseh megszállás alatt levő Kárpátaljai Egyházkerületben most alakult meg a Lelkészegyesület Isaák Imre elnöklete alatt. Van programja, célkitűzése, akarata, a tagoknak együtt- tartása: kétségtelen tehát, hogy ez is áldás lesz ottani hitfeleink javára. Nekünk is van Lelkészegyesületünk, de vájjon elmondhatjuk-é ugyanazt saját magunkról?... A JUGOSZLÁVIÁI magyar reformátusok a maguk egyházi életében eltörölték a különböző címeket s náluk többé nincsen “nagytiszteletü”, “főtiszteletü”, — a világiaknál: “érdemes”, “érdemesebb” és “legérdemesebb” és más efféle hiábavalóság és rangkórság, hanem egyszerűen: tiszteletes. — Egy erdélyi püspök mágnás-asz- szony feleségét dicsérte valaki, hogy “a méltósá- gos asszony” igy, a méltóságos asszony úgy, stb. milyen derék asszony! Az öreg püspök végre elvesztette a türelmét s igy vetett véget a haszontalan hizelkedésnek: Igen, az én feleségem nagyon derék asszony. Tökéletesen megérdemli a tiszteletes asszony címet. AIITI nÁllTT/ jő szolgálatot tesznek lapunkIII VASU NK nak, ha támogatják azokat az vrlilrtUvIIilV üzleteket, amelyek lapunkban hirdetnek * ha a vásárlásnál hivatkoznak lapunkra MAGYAR SZEMLE. DAL A PRÉST YANK AI TÁBORÉLETBŐL. Minek szól a kakukmadár ott az erdőn? Minek nékem hosszú élet, sok esztendő? Kijutott szivemnek bánatból a része, Jobb volna már a koporsó csendessége. Meggyógyitna a koporsó minden fájást, Megszüntetné ezt az égő hazavágyást. Nem lenne örökös hajszolás a részem, Mindenestől meggyógyitna a jó Isten. (1918.) Zimmermann Rezső. KIK VAGYUNK? A Z amerikai magyar busongó lelke, szárnyszegett reménye, önmagával való tusakodása tör elő azokból a klasszikusan szép sorokból, amelyeket Dr. Tóth Sándor tanár a Takaró Géza könyvében, a “Harangszó” záró szavában vetett papirosra. Olvashatjuk tízszer, százszor s akkor sem tudjuk megállapítani: melyikben fürdessük meg jobban lelkünket: a nyelvezet ősmagyar erejének szépségeiben-é, vagy a tartalomnak ama gazdagságában, amely valósággal ráül a gondolkodó főre, hogy eredményezzen : megfeszült karokat, csüggedés helyett élni-akarást, reménytelennek látszó sorsunkból kivezető utat. “Mik vagyunk mi, szegény bujdosó magyarok itt Nagy-Amerikában? Kifosztott, lerongyolódott hajótöröttjei a magyar életnek? Levitézlett kurucai, kopott szegénylegényei, elhanyatlott ügynek? Fáradt zászlótartói kettétörött lobogónak? Bus ábrándozói a lehetetlenségnek? Akik olvadó jégtáblán építünk házat és ültetünk virágos kertet, és mig az ár folyton messzebb sodor: lassan halkul az ajkunkon elhaló zsoltár?! Vagy megint csak a csodaszarvast kergető szilaj fajta vagyunk? Kiknek már nem Lebedia meg az Etelköz folyói, de még az óceán se volt gát, hogy átvágódva rajta, uj hazát, mindig csak uj hazát keressen ez a sóvárgó, soha többet nyugalmat nem lelő szivünk?! “Várj, madár, várj, — te csak mindig várj!” Óh ez a szív! Ha valaki egyszer felboncolhatná és belenézhetne az amerikai magyar vérző szivébe: micsoda lefojtott vulkánt látna meg abban! Mint a gyárak kohójában fekete gyászból ég a vas fényes acéllá: úgy izzik benne a fájdalommá olvadt honszerelem; lobogva kékellenek
