Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-08-16 / 33. szám
33-ik szára. 2-ik oktal. ~..-:r A'-MERFKAJ MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA egyház történetét, Magyarország tör- ténetét, magyar kultur-történetet, illetőleg a magyar kultúra eredményeit 6a*- nitsuk angolul. * * * Nem hiszem, hogy volna lelkész, aki a katelchizmus tanításánál, a konfirmálásnál ne erezne íelkismeret-furdalást amiatt á rémitően kevés anyag miatt, amit növendékének átadnia sikerült. A szülőktől, akik ösztönös érzéssel ragaszkodnak nyelvünk használatához, , lépten-nyomon halljuk, hogy: tiszteletes ur, csak hadd tanulja meg az imádsá- - gokat, elég lesz az f És hányszor és , hányszor engedünk ennek a kívánságnak anélkül, hogy a gyermekek csak valamivel is többet tudnának az imádságoknál í És vájjon az imádságokat tudják-é? Jól, rosszul, valahogy elmondjak, de semmi sincs távolabb tőlük,, mint éppen az imádkozás lelke. Hiszen gondolataik nem az imádkozás tárgya körül forognak, hanem azon, hogy milyen mondat, milyen szó következik most? . . . Arról pedig, hogy hitünk igazságaiból is tudjanak, vagy éppen értsenek valamit, hány és hány esetben jóformán beszélni sem lehet! . . . Titeket hívlak bizonyságul, lelkésztársaim:: ti mondjátok meg, hogy vájjon nem így van-é? És vájjon nem vétkeaink-é- vallásunk, egyházunk ellen, amikorr szeretetünk egyik tárgyának kedvéért föláldozzuk a másikat. * * * Rettenetes dilemma az, ami előttünk ál! Először is saját magunkkal kell megbirkóznunk, mert hiszen mi bennünk is ott él a magyar nyelv szeretete, a -elvért készek volnánk megtenni min- lent, mindent a v’lágon. A magyar lé- ! k mi bennünk is tiltakozik az ellen, hogv bármely vonalon is föladjuk an- rrv’: 'm'znála^át. Azután meg kell bir- kóznnnk a szülők óhajtásával, akaratául ak’kben bizony csak a legritkább e-ed'en gvőzi le a magyar nyelvhez a ó ragaszokdást a kényszerű helyzet és annak beismerése, hogy hitünk igazságainak ismerete a konfirmációnál mégis csak fontosabb, nrnt a nyelvismeret. Meg kell küzdenünk ellenségeinkkel, a vérünkből való ellenségekké’. akik óh! micsoda kárörömmel és diadallal mutatnának reánk, ha a fentieket határozat gyanánt mondanánk ki, — noha ők maguk is ugyanabban a hajóban eveznek. Másfelől pedig meg kell küzdenünk lelkiismeretünkkel, a lelki- pásztornak, a vallás papjának lelkiisme- ’■etével mert hiszen nvilvánvaló előttünk, hogy a nyelvünkért folytatott eme küzdelem magának a legfőbb célnak rovására megy. Melyiket szeressem? Magyar nyelve- met-é, vagy vallásomat, egyházamat? * * * Egyetemes egyházi szempontból kétségtelenül az a legfőbb érdek, hogy a gyermeknek vallásos ismerete, és pedig komoly vallásos ismerete legyen, bármily nyelven szerzi is azt meg. Hiszen az Isten előtt nincsen sem zsidó, sem görög, sem pogány és teljesen mindegy, hogy milyen nyelven imádom őt. A Krisztus zsidóul pred'kált, mert zsidók között élt s a reformációnak is egyik alapvető elve, hogy azon a nyelven imádja Istent, amelyet ért. * * * Magyar református egyházamnak 'érdeke is ezt kivánja tőlem. Én hiszem azt, hogy az én egyházamnak magyar jellegét nem a nyelv adja meg, hanem a Léleknek magyar-szeretete, a magyar gondolathoz való ragasczkodása. Jajj volna nékünk s a mi magyar ref. egyházainknak, ha nem igy lenne ez, mert akkor meg volnának számlálva éveink. Hiszen nyilvánvaló mindnyájunk előtt, hogy a mi unokáink idejében még a templomi Istentiszteletben is az angol fogja fölváltani magyar nyelvünket. A mi érdekünk az, hogy egyházaink föntmaradjanak s ha egykor majd angol nyelven is: de lélekben mindig mint magyar református egyházak maradjanak fent. Ehhez azonban arra van szükségem, hogy egyháztagokat neveljek. Egyháztagokat, akiket nem külső kötelékek, hanem a léleknek benső ismerete, meggyőződése, hite tart fogva az anya- szentegyház mellett. Ehhez pedig nem elég az, hogy egy pár jól-rosszul megtanult magyar imádsággal bocsássam útjára az én gyermekemet. Ha csak ennyit tettem: megöltem benne a jövendő egyháztagját s ha sokáig haladok ezen az utón: megöltem magát az egyházat, a magyar református egyházat, mert nem neveltem számára olyan tagokat, ak'k igaz 'és komoly ismeretekkel, élő hittel vennék át kezemből e szent örökséget. Az üres lélekkel elbocsátott gyermekből vagy egyáltalán nem lesz egyháztag soha, vagy pedig később elfordul tőlem, hogy üres lelkét másutt töltse meg. * * * Magyar lelkem vigasztalást keres és ebben a reménytelen helyzetben sem marad vigasztalás nélkül. Vigasztalást találok először is abban a tényben, hogy a most növekedő ifjú nemzedék közt, hála a magyar iskoláknak, még mindig vannak olyanok is, akiknél magyar nyelvemet szabadon és aggodalom nélkül használhatom s igy annak fönnmaradását őbennük prolongálhatom. Vigasztalást keresek és találok abban, hogy amikor a katekhizmus tanításánál s még egy pár másik tantárgynál az észszerüség, az előrelátás az angol nyelv használatát ajánlja nekem: ugyanakkor még nem adtam föl a magyar nyelvet, mert hiszen egyidejűleg taníthatom s tanítom is azt, mint külön tantárgyat s tőlem telhetőleg igyekszem azt fönntartani a magyar irás, olvasás, versek, színdarabok, világi és egyházi énekek stb. tanítása által. És vigasztalást találok végül abban az ismételten hangoztatott gondolatban, hogy az én egyházamnak magyar jellege nem a nyelvtől függ. Töltsük meg gyermekeink lelkét 'ha angol nyelven is, de magyar tartalommal: és akkor azok magyar reformátusok lesznek még akkor is, amikor már kizárólag angolul fognak beszélni. * * * De mi lesz az öreg papokkal? MI lesz azokkal, akik vagy egyáltalán nem birják az angol nyelvet, vagy pedig nem beszélnek annyira, hogy angolul értelmes magyarázatokat is tudjanak nyújtani? . . . Ezt kérdezte tőlem egy ifjú lelkésztársam, amikor vele e kérdésekről beszélgettem. Nagyon nehéz kérdés, ami azonban a lényegen, a valóságon, a tényen nem változtat semmit. Amerikában mindig megszenvedte az egyház azt, ha a lelkész nem tudott angolul. Még régebben, amikor hasonló problémákkal sokkal kevésbbé kellett küzdenünk, még akkor is szenvedett az egyház, ha a lelkész nem tudott nagolul. És mennél tovább haladunk az idővel: annál jobban érezhető lesz ez a szenvedés. A felnőttek között természetesen nem okoz semmi nehézséget az angol nyelv ismeretének hiánya, de az ifjúság között már ma sem végezhet tökéletes munkát az a lelkész, aki nem tud angolul. Nekünk, öregeknek, bizony törnünk kell, ha azt akarjuk, hogy valóban értékes munkát végezzünk s ha erre nem vagyunk képesek: nos, reméljük ugyan, hogy a kegyelet nem fog kidobálni állásainkból, de bizony béklyói maradunk a 100 %-os munkának. * * * A magyar református szellem ébren tartásának, fejlesztésének másik eszközéről, a magyar ref. egyház történelmének angol nyelvű tanitásáról, valamint Magyarország történelmének s főleg a magyar kulturális értékek angol nyelvű tanitásáról s annak szükségszerűségéről és előnyeiről megint egy másik sorozatban fogok szólani. Pártolja lapiiok hirdetőit.
