Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1930-08-09 / 32. szám

32-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal kétségbe kellene esnünk és föl kellene adnunk minden reményt, ha érinthetet­len igazságnak tartanánk azt, hogy “nyelvében él a nemzet.” Ha az ameri­kai magyarság jövője ettől függene: pem .volna érdemes tovább dolgozni. Hi­szen mi magunk még tökéletesen bir- juk nyelvünket, gyermekeinket is meg tudjuk miég ugy-ahogy tanítani arra. De ha reményeink, törekvéseink meg­valósulása a mi unokáink magyar tudá­sától lenne függő csupán, vagy csak az ő magyar nyelvi tudásuk mértékére szorítkozna: hát ez megint igencsak egyenlő volna a semmivel. * * * Nem tekinthetjük szalmaszálnak azt azt állítást, hogy a nemzet életének nem egyedüli föltétele a nyelv. Külö­nösen amerikai-magyar vonatkozásban merjük állítani azt, hogy nemzeti ön­tudatunknak nem egyedüli föltétele a nyelv, amely különben sem egyéb, mint külső kifejezési eszköze a gondolatnak. Ha mi a jövő nemzedékre is számot akarunk tartani: a nyelvnél sokkal szi­lárdabb alapot kell keresnünk és terem­tenünk, annyival inkább, mert minden józanul gondolkodó előtt nyilvánvaló, hogy Amerikában a magyar nyelv fönn­maradása csak idő kérdése. Nekünk te­hát más alapot kell keresnünk s ez a más alap nem lehet más, mint a lélek­nek, a magyar léleknek előkészítése, a magyar gondolatnak a lehető leggyöke­resebb beoltása annak a jövő nemze­déknek leikébe, amelytől várjuk a ke­zeink között levő szent örökség átvéte­lét s további fenntartását. Gyermekein­ket öntudatosan büszkévé kell tennünk magyar származásukra, mert a jövő kérdésének ez az egyetlen s egyedül lehető eszköze. * * * Az öntudatos magyar büszkeséget pe­dig nem lehet szólamokkal és jelszavak­kal elérni. Itt már csődöt mond a fo­kos-forgatás és a rámás csizma. Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink büszkén és dicsekedve gondoljanak magyar szárma­zásukra s meg legyen bennük az a kész­ség, hogy mindenkor készek és képesek is legyenek a magyar gondolatot, a magyar nemzeti érzést nemcsak fenn­tartani, hanem meg is védelmezni s azt életük minden vonatkozásában érvénye­síteni :reá kell őket nevelnünk s meg kell őket tanítanunk arra, hogy ma­gyar nemzeti származásuk méltán ké­pezheti dicse'kedésük és büszkeségük tárgyát. Egyházi vonatkozásban pedig föl kell mutatnunk előttük s meg kell győznünk őket arról, hogy a magyar református egyház olyan szent örökség, amelyért érdemes dolgozni s amely mi­att nem kell szégyenkezniök soha! * * * A magyar öntudat, és pedig úgy a magyar nemzeti, mint a magyar refor­mátus öntudat fölébresztésének, kifej­lesztésének és megerősítésének egyet­len eszköze tehát a tanítás. Arra kell törekednünk, hogy mennél többet ad­junk át nekiek azokból az ismeretekből, amelyekre aztán az életben hivatkoz­hassanak s amelyeket magyarságuk vé­delmében diadalmas fegyverek gyanánt »forgathassanak. Ezt a tudást, ezt az ' ismeretet, ezt a lelki felkészültséget nem lehet pótolni semmivel sem. Nincs az a hazaffyas frázis, nincs az a hár­mas szinü zászló és nincs a világon az a jelszó-politika, amely ezt az ismere­tet pótolhatja. Nemzetünknek, egyhá­zunknak történelme, az a benső lelki ér­ték, amit a magyar nemzet, a magyar faj felmutatni tud, azok a valóban érté­kes szolgálatok, amiket mi nyújtottunk a világnak s Amerikának is a tudomány, művészet, ipar, találmányok, egyszóval a civilizáció mezején, — egyházi téren pedig a magyar református egyház tör­ténetében: bőségesen elegendő ahoz, hogy jogosan büszkévé tegye gyerme­keinket az ő magyar származásukra. Ez az igazi alap s emellett csak másod- rangúvá válik a nyelvkérdés. * * * Távol legyen tőlünk, hogy a magyar nyelv ismeretét szükségtelennek akar­nánk mondani. E sorok írója a legtelje­sebb joggal követeli a maga számára, hogy az ő magyarságában ne kételked­jék senki sem. Ha szabad első személy­ben beszélnem: az én lelkemben éppen úgy él és ég magyar nemzetemnek, ma­gyar református vallásomnak szeretete, mint bárki másnak lelkében. Magyar- Amerikában lehetnek, vannak is, — Is­ten őrizzen attól, hogy ne volnának! — olyanok, akik testüknek, lelkűknek, egész életüknek minden porcikájában éppen olyan jó magyarok, mint amilyen­nek én tartom magamat: de jobb nincs, mert nem lehet, egy sem! Amikor eze­ket a kérdéseket vizsgáljuk, tanuljuk meg valajiára, hogy ne kiáltsuk ki a másikat hazaárulónak még akkor sem, amikor az a másik talán nem úgy gon­dolkozik, mint én! Mert ezeket a kér­déseket sohasem oldjuk meg úgy, hogy egymást hazaárulóknak, templomeladók­nak, hitehagyottaknak kiáltjuk ki! Mert ezek a kérdések nem a jelszavaknak és frázisoknak, hanem a mindennapi élet­nek kérdései. A mindennapi életben pedig büntetés nélkül nem gázolhatunk keresztül olyan tényeken, amelyek megvannak, akár tetszik nekünk, akár nem. Szükségesnek tarottam ezeket megjegyezni, mielőtt a továbbiak kö­vetkeznének. TANÍTÓ bácsi kérem . . . Aligha van még egy másik mozga­lom, amely annyira átadta volna magát a demoralizáció szolgálatának, mint a független mozgalom. Ha egyik vagy másik egyházunkban fölmerült csak a legkisebb ellentét is: független atyánk­fiái nyomban megjelentek s boldog örömmel tépték szét egyházainkat. Esztendők hosszú során türtük ezt az egyházi rablógazdálkodást, mig végre a független mozgalom spiritjét kezdték megelégelni, — nem mi, hanem saját híveik s egymásután fordultak hozzánk szabaditásiért. így történt ez legújabban Perth Amboyban, Trentonban, Donorán s csak természetes, hogy a hozzánk fordulókat nem utasítottuk el. Ezt azonban már más métrékkel mér­te a függetlenek “főesperese!” Nyom­ban hosszú levélben fordult a Reformed Church belmissziói bizottságának főtit­kárához : tanító bácsi kérem, rám né­zett a kakas! , . . Borzasztóan bepana­szolt bennünket Dr. Schaeffernél azért, mert mi is azt a mértéket használtuk velők szemben, amit ők megelőzően már évek óta alkalmaztak velünk szemben. A panaszkodás mellék-zöngéivel, fej­tetőre állított “igazságaival”, magyarul bondva: valótlan állításaival, goromba­ságaival nem érdemes foglalkozni, noha semmi sem volna könnyebb, mint az érem másik oldalát reá visszafordítani. Ez már a megszokott stílusa a “főespe­resnek”, aki ilyenformán gondolja ápol­ni a testvériséget. Ellenben annyit mégis legyen szabad figyelembe ajánlani: valamit akartok, hogy az,emberek cselekedjenek ti vele­tek, ti is azt cselekedj étek azokkal. Mi már évekkel ezelőtt hangoztattuk és sürgettük, hogy a békesség érdekében szabályozzuk egymáshoz való viszo­nyunkat s annak keretében az egyes egyházak átvételét, újak alakítását, stb. — a függetlenek vezéreinek büsz­kesége és lelki kevélysége azonban még csak tudomásul sem vette azt. Ezen az utón pedig sokkal gyökeresebben lehe­tett volna orvosolni, sőt elejét venni minden bajnak, semmint úgy, hogy a “főesperes” ur a tanitóbácsihoz szalad­gál panaszaival. Pártolja lapnuk hirdetőit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom