Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-05-31 / 22. szám
2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 22-ik szám. számára tetemrehivás! De ez nemcsak ennek a napnak a kötelessége, hanem nekünk, amerikai magyar reformátusoknak elsősorban szakadatlan szent hivatásunk és munkánk. Sok százezer szív kihűlt vére kiált Istenhez szakadatlanul te- temrehivásban s bizonyosan hisszük, hogy Isten látja és szánja a megcsonkult magyar testet. Csak azt várja még, hogy mi, ezeknek a megtört drága magyar sziveknek egyetlen örökösei, a magyar nyomorúságnak otthon és itt sirva szenvedői, összefogva, egy szívvel, egy akarattal és egy nagy közös fájdalommal mondjuk el mi az élők az élőknek megcsonkult hazánknak minden fájdalmát. Mondjuk el fiainknak és felbarátainknak, magyarnak és nem magyarnak, hogy az a sebtében, de mégis oly pokoli ravaszsággal és tudatossággal megállapított trianoni egyezmény mit csinált belőlünk és kiket tét a mi drága kincses kamránk uj birtokosaiul, jogtalan bitorlóiul! Ez a szent panasz a tetemrehivás. Magyarország területe a háború előtt 282,870 négyzet kilométer volt, Trianon óta 92,607 négyzet km. Népessége 18, 264.533 volt s ma (1922 népszámlálás szerint az összes menekültekkel együtt) 8,084.167. A 63 vármegye közül csupán 10 maradt meg sértetlenül a legtöbb egészen elveszett, sok pedig megcsonkult annyira, hogy van olyan, amelyikből csak egyetlen község maradt meg. Szántóföldünk volt 22,304.00 hold s maradt 9,583. 000, kert, rét, szőllő, legelő, erdő és nádas, gyár, bánya, állat stb. stb. mindmind megcsonkítva, lenyirbálva. Morzsát hagytak a saját kincsünkből, alamizsnát a mi vagyonúnkból. Trianoni évfordulókat gyászoló magyar református népség, gyermekei egy súlyosan szenvedő szent anyának! ezt a nagy fájdalmat lássátok és láttassátok meg. Ne az egymást marókkal valljatok ti közösséget, ne mindig a ti kicsi és sokszor átkosan haszontalan bajaitokra té- kozoljátok minden erőtöket, ne az ámítok, az akarnokok, ne a szép jelszavak zaklassák fel sziveteket, hanem érezzétek meg, hogy nagy és szent kötelességetek van itt tinéktek: egymást megértve, egymásra találva, egy közösségben, az amerikai magyar reformátusság nagy egységében hinni, remélni és dolgozni együtt. Trianon megszüntetésére a mi számunkra csak ez lehet az egyetlen és a biztos diadalt jelentő szent ut! Leechburg, Pa. Balogh E. István. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! IMÁDKOZZUNK A TESTVÉREKÉRT. A hazai Alsó-zempléni Egyházmegye s javaslatára a Tiszáninneni Egyházkerület határozatilag kimondta, hogy az egyházkerület minden templomában, Junius első vasárnapján, az igehirdetésben, az imádkozásban emlékezzenek meg az Amerikában lakó magyar hittestvérekről s imádkozzanak érettük. Ezt a határozatot hasonlóval viszonozta a mi Nyugati és Központi egyházmegyénk, fölkérve a gyülekezeteket és lelkészeket, hogy Junius első vasárnapján úgy az Igehirdetésben, mint imádságaikban foglalják be a hazai és a megszállott területeken lakó magyar ref. testvéreinket, hogy tengeren innen és tengeren túlról minden magyar ref. templomból azonos lelkű imádság szálljon testvérek közösségéért az Egek Urához. Kétségtelen, hogy a Keleti Egyházmegye szintén magáévá teszi ezt a szép javaslatot s hasonlóan eselekesznek majd a Presbyterian Church kebelébe tartozó testvéreink is. Talán még az sem volna lehetetlen álom, hogy legalább ebben a tekintetben legyenek velünk egyek a független testvérek is ... Junius első vasárnapja itt van: első alkalom a fölvetett gondolat megvalósítására. Ne hagyjuk el sehol sem. Kettős alkalmunk van megvalósítására: ez évben Junius első vasárnapján a trianoni “békekötés” tizedik évfordulójáról is megemlékezünk, amire viszont az AMOSZ hivott föl bennünket. Imádkozzunk mindenütt a testvéri közösségért, mert bizony, nagyon reánk fér az imádságos lélek. EGY UJ NŐI MUNKÁS. Philadelphiában a Presbyterian és Reformed Church közösen tart fent egy diakonissza intézetet, amelyből már nem egy magyar leány került ki, mint hivatott munkása az Ur szőlőjének. A “Philadelphiai School of Christian Workers” idei záróvizsgáján ismét volt egy magyar leány a végzett növendékek közt, és pedig Tóbiás L. Ilona, Tóbiás András és neje sz. Palágyi Zsófia ashta- bulai lakosok egyetlen leánya. Egyike volt a legjobb tanulóknak és most elsőrendű kitüntetéssel végezte a tanfolyamot. Szeretettel köszöntjük az egyházi munkások között s kívánjuk, hogy munkáján nyugodjék meg mindig Istennek áldása. ÁBRÁND VAGY VALÓSÁG? (Folytatás az 1-ső oldalról.) megy most át az a sok amerikai édesanya Franciaországba? Nem hősöket keresnek ők, hanem a fiaikat. A temető nagy demokráciájában minden földi külső fény és dicsőség lecsökken a veszteség szomorú közös színvonalára. A legnagyobb és a legkisebb egyformán nagy veszteség lehet. Egyetlen kis életbimbó lehervadása örökre gyógyíthatatlan seb maradhat, amelyre hiába sokszor az élet minden szépsége, jóléte, Öröme, költészete. Minden évben ilyen tájon, amikor virágba borul a természet, emlékezetembe ideződik egy kép, amelyet sok esztendővel ezelőtt láttam Budapesten a kerepesi temetőben. , A csodaszép, művészi, szinte muzeális értékű hófehér márvány és sötét bronz szobrok és emlékművek beláthatatlan erdeje között bolyongva, megakadt a szemem egy sírfeliraton; A tündöklő nap fényében szinte vakítóan ragyogtak az arany betűk a fehér márvány lapon: “Csak egy hiú ábránd vigasztal, Hogy visszajösz nyitó tavasszal. Minden virágban Téged látunk Édes mosolygó kis leányunk.’’ A gazdag növényzettel borított síremlék mellett, művészies faragása kőpadon, egy sűrűn lefátyolozott fiatal asszony ült. Teste meg-megremegett a visszafojtott zokogástól. Valami különös, mély szomorúság és szánalom fogott el, és átnyilallott a telkemen az a gondolat, hogy milyen kietlen és sivár lehet azoknak az élete, akiket csak egy “hiú ábránd” vigasztal. Hát azoké, akiknek az életébe még a poézis halvány fénye sem tud belevilágítani. Egy zord, zimankós téli estén az egyik new yorki kórház kapujában láttam egy ilyen édesanyát. Egyet a millió közül. Most tudta meg a gyászhirt. Könnyes arcát egy kopott kicsi kabátkába rejtette. Éppen most adták vissza neki a kórházi irodában. Roskatag léptekkel indult kifelé a kietlen téli éjszakába. — “Nincs most már senkim ezen a világon, — zokogta, miért éljek még ezután?” Úgy szerettem volna utána menni, de az egyik kis kórházi ágyon lázas türelmetlenséggel várt engem is valaki. . . Úgy szerettem volna neki megmondani valamit.. . ö, aki lesújt fel is akar emelni, ö, aki, könnyeket fakaszt a szemeinkből, le is akarja azokat törölni. Azt várja, hogy megsebzett szivünkkel Öt keressük, ö
