Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-17 / 33. szám
4-i'k oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 33-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Published weekly by the Board of Home Missions of t'he Reformed Church in the U. S. Editor in Chief: Rev. G. Takaró, 344 E. 69th St. New York, N. Y. Associated editor: Rev. Sig. Laky, 737 Mahoning Ave. Youngstown, O. Managing editor: Rev. J. Melegh, 134—8th Ave. McKeesport, Pa. Subscription terms: $2.00 per year, sent anywhere. Entered as second class matter on the 14th of August, 192= at the P. O. at Pittsburgh, Pa. under the act of March 8, 1879. Publication office 4829 Second Avenue. — Pittsburgh, Pa. VAKMERŐ TOLVAJOK. Irta: T. G. Malakiás prof. 3:8. Ha ma élne Malakiás, újságot indítana, amelyet legalább is 800 nyelven kiadna, ahogy a bibliát is nyomtatják. Legfeltűnőbb cikke az első oldalon jelenne meg, de nem politikáról szólna, se’ legújabb repülési rekordokról, se’ a pénzpiac eseményeiről. Főcíme ennek a cikknek ilyenformán káltana nagybetűivel az olvasó felé: “A legvakmerőbb rablás!” Nem valami fényes nappal elkövetett bankbetörést hozna ebben hirül. Ha a washingtoni “Treasury”-t rabolnák ki, ha az Egyesült Államok egész arany- készletét — a világ aranyának nagyobbik felét — lopnák el, ez is csak az apró hírek között jelenne meg a legelső, feltűnő cikkhez viszonyítva. Sokféle módon lehet vétkezni a parancsolt ellen: Ne lopj! Csalárd utón vagy erőszakkal el lehet venni és föl lehet használni saját célra azt, ami a másé. A kapitalista meglophatja a munkást, amint hogy már a próféta korában ismerték azokat, “akik megrövidítik a munkásnak bérét”. Viszont a munkás is meglophatja a munkaadót, ha “elamerikázza” az időt, — amint otthon mondották a rossz munkásról. A rágalmazó nyelv meglophatja az ártatlant jóhirnevétől. De ami ellen Malakiás, az utolsó ó- testamentumi próféta kiált, azt nem üldözi a rendőrség, nem bünteti egyetlen állam törvénykönyve. Pedig ez a legvakmerőbb rablás. És ezt a legtöbb ember elköveti naponként. Még az is, akinek ez talán soha eszébe se’ jutott. Olvasunk a történelemben hősi tettekről, bátor, vakmerő cselekedetekről. De az ember az ellenkező irányban is lehet vakmerő. Eldöntheti a legfélelmetesebb bűnt, a legvakmerőbb vétket, a legszörnyübb dolgot: megrabolhatja az Istent! Hát lehetséges volna ez? Van olyan elvetemült, lehet olyan desperádó, aki erre vállalkozik? Meglopni a Szentségest, aki előtt a múlt nagy szentjei is rettegve állottak meg? Megrabolni azt, aki velünk jót tett, —- megcsalni az édes atyát.... “Avagy az ember megcsalhat- ja-é* az Istent?” — kérdezzük mi is megütközve, a próféta kortársainak szavaival. És az Ur felel határozottan: “Ti mégis csaltatok, loptatok, raboltatok engem”.... — “Mivel csaltunk Téged?” — kérdezzük tovább nem titkolt tiltakozással. Sokat adunk reputációnkra. El nem tudnók viselni a “tolvaj” bélyeg letörölhetetlen foltját. Mindenkivel szemben meg akarjuk őrizni becsületes nevünket. El se’ tudjuk képzelni, hogy zsebmetszőről és kasszafurók társaságába soroztassunk. Pedig ezeknél sokkal súlyosabban vétkezhetünk — Isten ellen. Az ember megrabolhatja Istent sok mindentől. 1, Megrabolhatja létezése dicsőségétől”. — Tudományos nagyképűsködéssel elém áll valaki és igy szól: Én nem hiszek, én atheista vagyok. A zsoltár- iró egyszerűbben fejezi ki az “atheista” nevét: bolond. “Azt mondja a balgatag az ő szivében: Nincs Isten”. Világhírű képtárban csodaszép festmény előtt állok. Gyönyörű női arc. Hogy hivják a művészt, aki festette? Azt mondják: ismeretlen. íme egy még csodálatosabb kép: a föld ’és a világ, az Universum. Nem, — ez csak a kép kerete. Ez is. szép, ékes; teremtő géniuszra vall. De maga a kép végtelenül becsesebb: róla az örökkévaló szeretet vonásai ragyognak felénk. Mondd: igazán szeretnéd, ha nem volna Isten? Ismerd meg Öt, ha eddig még nem ismerted. Ne próbáld meg rabolni még létezése dicsőségétől is. 2, Mások megrabolják kijelentésének dicsőségétől. Azt mondják: hiszünk egy legfőbb valóságban, de nem hisszük, hogy kijelentette magát Jézus Krisztusban. Ezek is tudományos osztályozást nyertek, ezek a “deisták”. És azt hiszi az ember, hogy mert azt mondja: én “theista” vagy “deista” vagyok, ezzel az egész kérdés szépen el van intézve. Ne fosszuk meg Istent az ő utolsó és legtökéletesebb kijelentésének dicsőségétől és ne fosszuk meg magunkat Jézus Krisztus életének örökké hatásaitól. 3, Vannak, akik az Ő oltárától és az ő szószékétől rabolják eg. Versenytársul odaállítják Isten mellé “földi helytartóját”, a biblia mellé a hagyományokat, a Megváltó mellé az áldozár papokat és a golgathai kereszt mellé a gyárilag készült feszületet. Másfelől az igehirdetést hangsúlyozó protestáns egyházakban könnyen eshet meg az a hiba, hogy megrabolják Istent — lelki- pásztor és hívek — az ő kathedrájá- tól, amelyben ha nem is Isten dicsősége helyett, — de e mellett, — a szónok dicsőségére, emberek kedvének keresésére irányul a figyelem. Adjuk visz- sza Istennek az ő templomát, oltárát és kathedráját! 4, Aztán megrabolják Istent az anyagiakban. — Az ember kérdésére: mivel csaltunk meg?” — Isten igy felel Malakiás könvében: “A tizeddel és az áldozni valóval”. Isten soha nem adta át a földet az embernek örök birtokul, csak — “hogy mivelje és őrizze azt”. Soha nem telekkönyvezte nevére, csak használatra engedte át; csak mint sáfárt állította bele az ő gazdaságába. Mindig gyanús volt az az alkalmazott, aki a gazdája mellett nagyon megszedi magát és tulnagy bőségben hal meg.... Az a tény, hogy a zsidó — az ótesta- mentumi törvények szerint — nem adhatta el a földet, csak bérelhette 49 évig, állandóan tudatában tartotta, hogy az nem az övé. És az, hogy a föld termésének, a nyáj növekedésének, minden bevételnek egy tizedrészét be kellett szolgáltatnia, állandóan figyelmeztette arra, hogy amije van, azt mind Istentől nyerte. Abból a tizedből tartották fenn a vallásos szertartásokat, támogatták a szegényeket, az atyátla- nokat, akik Isten különös gondoskodásának tárgyai voltak mindenkor. Elavult szokás, — mondják ma sokan a tizedre, erre az elvben szerte Amerikában elfogadott egyháztagsági követelményre, hogy egy bizonyos részét anyagi áldásainknak Isten országa terjedésére kell fordítani. De mit használ neked, magyar testvérem, ha az egész tizedet megtartod is magadnak, de Telkedben kárt vallasz? Abban a sok-sok százmillió dollárban, amelyet felesleges dolgokra, szépítő szerekre, költséges ruhákra, gazdaságot fitogtató extravagáns berendezkedésekre, szerencsejátékokra, fényűző életmódra, tul- gazdag asztalokra, drága italokra, frivol szórakozásokra pazarolnak ebben a gazdag országban, — bizony sok magyarnak a pénze is benne van. Az Űré a föld és annak teljessége! Hiába mondogatjuk, hogy a mi pénzünk, a mi házunk, a mi földünk, a mi vagyonunk, — Isten szuverén ura mindannak, amink van. Ne raboljuk meg öt semmitől. Használjunk mindent az Ö utasításai szerint.
