Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1928 (29. évfolyam, 1-50. szám)

1928-10-13 / 41. szám

41-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal. keresztség által a halálba, hogy miképen feltámasztatott a Krisztus a halálból, az Atyának dicsőségére, azonképen mi is uj ‘életben járjunk” (Róm. 6. 4.); szeme előtt lesz az ellentét, az ítélet lesújtó szózata: “A bűnnek zsoldja a halál” (Róm. 6. 23.) —Ha az evangélium csak a hitre taní­taná meg az emberiséget s nem volna vele életének minden idejében, még ak­kor sem hálálhatná meg, lenne bár élete akármilyen tiszta. Isten kegyelmét, hogy akaratát 'kijelentette. Mit adjon az ember Istennek a hitért, ezért a nagy kincsért? — Mint a lélek élteti a testet, úgy ele­veníti meg a hit a lelket. Képesíti arra az embert, hogy bár testi szemei nem láthatják Istent, de általa e rejtett, fel­sőbb valóságot megismerheti. így válik a Jézusban való hit a legszentebb érzelem­mé, megtartó erővé.... Erővé, mely lát­hatóvá teszi a láthatatlant: Istent, a mennyet, az igazság útját.... “Az igaz ember hitből él”.... Lehet-e szebb igazság ennél? Igaz ember képzel­hető-e hit nélkül? Hiszen a hit, mint a vörös fonal húzó­dik végig életében .... Ennek mindent túl­szárnyaló hatalma — mely oly nagy, mint a kegyelem — bizonyítja az igaz­ság erejét; a törekvés, reménykedés bi- zodalom nem szakad meg ott, hol a testi valóság megszűnik, de megtiszereződik. A hívőnek érzékei ha nem látják is az Üdvözítőt, mindazonáltal szereti, noha most is nem látja, mindazonáltal benne bízván örvendez megmondhatatlan és dicsőséges örömmel”. (I. Péter 1, 8.) Ennek buzgó olvasása, megszivlelése, mintegy viszonzásul hitet ád az ember­nek; a hitnek jutalma pedig Isten szere- tete “mert a hit nélkül lehetetlen dolog, hogy valaki néki kedves legyen.” (Zsid. 11. 6.) Erős,, a názárethi Jézusban vetett hit­re van szüksége az embernek, hogy az életnek komolyan küzdelmes utján meg állhasson; s hogy a lélek e hitet meg­szerezhesse, támaszul használhassa, ezért van feltétlenül szükség az evangé­liumra, mert ez teremti, neveli, erősiti a keresztyén élet talpkövét, az örök élet reménységének forrását; ennek szár­nyalására emeli a lelket fel a világosság verőfényes országába, a hol nincs szenny, bűn, sötétség.... Az, a ki óhajtozta, meg­szerezte a hitet, soha sincs elhagyatva s midőn a testi szemei végálomra zárul­nának, ajkaira veheti azon gyönyörű sza­vakat, melyekben “erőtlenségének Krisz­tus által való erejét” küzdelmes életé­nek büszke öntudatát mondja el a hit apostola: “Ama nemes harcot én meg­harcoltam, futásomat elvégeztem, a hi­tet megtartottam”. (II. Timóth. 4.7.) — Hangoztatják, hogy a szabadság az ember boldogságának egyik feltétele .... Igen, az; de vájjon az a szabadság-é, a melyet megnyerve, nem egyszer az erkölcsi sülyedés szennyes sarába merül a nagy többség? Vagy az-e, a melyet, ha kivívott is valamelyik nemzet, a szabad­ság kivivója, a lobogója körül hullámzó szuronyerdő, akaratával kemény zsar­noksággá változtathat? Általában az a szabadság tesz-e boldoggá, a melyet e fogalom alatt mindenki ért? Nem hanem csak azon szabadság, melyet az ember erkölcsi tisztasága által nyer meg. Az a szabadság, a melyet lépésről-lépésre küzd ki a lélek, mikor a bűn, ■ kisértés hidrafejeit eltiporva, kibontazkozik a sza­badon szárnyalhat. Addig nincs idvezülbetés, mig a bűn­nek rabbilincsei le nem pattognak a zsib­badt tagokról. E belső szabadság fénysugarainak, me lyek összefolynak az Ige világosságával, minden lélekbe be kell hatolni, hogy élesz szenek, világítsanak, gyújtsanak, “mert nem rendelt minket az Isten haragra, ha­nem az idvességnek elvételére a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (I. Thess. 5. 9.) Méltán buzdítja a híveket Jakab apostol tanítása: “Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, úgy mint, kik megitéltet- tek a szabadságnak törvénye által.” (Folytatása következik.) VASÁRNAPI ISKOLAI LECKE, 42-ik lecke. 1928 október 21. Rovatvezető. SZABÓ ISTVÁN, ref. lelkész. ARANYIGE: “Először önmagukat adták az Istennek.” (2 Kor. 8, 5:) A keresztyén sáfárság gyakorlatára a lehető legfontosabb ok ebben az egy szentirási vers­ben van összefoglalva: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy mindaz, aki hiszen Őbenne el ne vesszen, ha­nem örök élete legyen.” A sáfárság alapja. — Az adakozás, vagy más szóval kifejezve, a sáfárság tanulás által nem szerezhető meg, mint az irás, olvasás és számo­lás sáfárságot úgy kell magunkévá tennünk, mint a korcsolyázást, vagy úszást. Igaz ugyan, hogy az úszásnál és kocsolyázásnál is, először bizonyos alapelveket meg kell tanulnunk, ame­lyek segítenek bennünket ezeknek a művésze­teknek a megszerzésében, de maga a művészet valahonnan az úszó, vagy korcsolyázó benső én­jéből kell hogy jöjjön. Pál azért prédikált, hogy nyilvánvalóvá tegye az Isten kegyelmét. Azt akarja, hogy az emberek tudják meg, hogy min­den ami jó, szép, nemes ezen a világon, egy forrásból ered, amely az Isten. Ő az eredő for­rás, melyből mindenek ömlenek. Akárhány­szor, mikor fiatalban vagy öregben, gazdagban, vagy szegényben, szeretetet látunk, az Isten lé­nyének a visszatükröződését látjuk. Ugyanaz történik, mikor valaki bőkezű az adakozásban, mikor valaki megmozditatik a hálaadás által, hogy áldozatot vagy ajándékot adjon, annak Akitől mindenek származnak. Ilyenkor látjuk, hogy a sáfárság alapelve munkálkodik és reá­mutat Istenre, a miden jó és tökéletes ajándék adójára. A sáfárság gyakorlata. — Ha Pál ad egy tan­tételt, meg is világitja. Ezért tesz említést a ma­cedóniaiakról, mikor a korinthusiaknak ad taní­tásokat a bőkezű adakozásról. A macedóniaiak megérdemelték Pál dicséretét és az ő dicsérete érték volt. Elhivatásának nemes érzésével Pál sohasem dicsérte meg egyik egyházát sem azért, hogy a népnek tetszelegjen s azoknak kegyét keresse. Ennél a pontnál kérdezhetjük, hogy mi tette ezt a macedóniai egyházat oly bőkezűvé az ada­kozásban? A választ nem kell messze keres­nünk. A macedóniaiak valóban keresztyénné lettek. Ők magukévá tették az adakozásnak a művészetét. Milyen volt vájjon a macedóniaiaknak az ada­kozó képessége? Kézzel fogható képtelenség ezreket remélni egy olyan embertől, kinek a be­vételei az százaknál járnak. De gazdagok voltak hát ezek a macedóniak ? Lássuk csak. Tudjuk a történelemből, hogy Macedónián hadseregek gázoltak keresztül, ezek a seregek legázolták a kalászokat és elrabolták a lakosok minden érté­két. A rómaiak nagyon kegyetlenek voltak ve­lük szemben. Lefoglalták arany és ezüst bányái­kat és még a só és más áruk beszállítását is maguknak tulajdonították ki. És még ráadásul jött a keresztyének keserű üldözése. A macedó­niai keresztyének nagyon szegények voltak. De minden szegénységük dacára is boldogok voltak, mert mindig készek voltak enyhíteni a mások fájdalmait, készek voltak bőkezűen segiteni azo­kon, kik még nagyabb szükségben voltak. Aristides ezt irja a Hadrián császár korában élő keresztyénekről: "Az, akinek van, ad annak, kinek nincs, minden zúgolódás nélkül; és ami­kor jövevényt látnak, házaikba fogadják ......és ha meghallják, hogy valaki a börtönben sínylő­dik a Krisztus nevéért, mindannyian gondoskod­nak szükségeiről. És ha van közöttük valaki, aki szegény és szükséget lát, és ha nékiek nincs ele­gendő, miből adjanak, akkor bőjtölnek két há­rom napig, hogy elláthassák a szükséges élelem­mel” Pál mindenütt a jószivü adakozást akarja és arra buzdít szüntelen. Egyszer egy édesanya Sunday Schoolba menő kis fiának adott egy di- mot és egy pennyt, azt mondván: "édes fiam, a dimot add a Sunday School perselyébe, a pennyn pedig vehetsz magadnak, amit akarsz.” A fiú haza jön és megkérdi a mama: “No fiam, melyiket adtad a perselybe ?” A fiú felelt: “a pennyt”. Csodálkozva néz reá az édes mama: “De hiszen fiam, én azt mondtam, hogy a dimot add oda, hát miért nem azt adtad?” — Halkan felelt a fiúcska: "Azért nem azt adtam, mert a tiszteletes ur azt mondotta, hogy a jószivü ada­kozót szereti az Isten, én pedig nem tudtam jó- szivvel oda adni a dimot, hanem a pennyt azt jó szivvel adtam.” Lám ilyenkor adakozók is vannak: Pál azon­ban nem ilyeneket keres. Pál azt akarja az emberek szivébe vésni, hogy bőkezűen és jó- szivvel adjanak és ne zsugoriskodjanak, mert az Isten sem volt zsugori, mikor úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta a világnak, mikor áldásainak miliárdjaival naponta telehin­ti a mi életünket. Adjatok bőkezűen abból, a mit kaptatok, hogy kedvesek legyetek Isten előtt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom