Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-28 / 9. szám
9-ik szám AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. oldal MEGJEGYZÉSEK A BUDAPESTEN MEGJELENŐ Kálvinista Szemle február 7-iki számában olvasunk egy jellemző nyilatkozatot. Dr. Révész Imre, debreceni lelkész, tiszántúli ref. egyházkerületi főjegyző, — püspökhelyettes nyilatkozik e számban. A nyilatkozat szószerint igy hangzik: “Hajdusági-nak szóló, e becses lap múlt számában megjelenő szerkesztői üzenetre vonatkozólag, a tárgyi igazság érdekében és a debreceni jogász-ifjúság jó szándéka mellett bizonyságot téve, kötelességem kijelenteni, hogy az ezidei jogászbál védnökéül, mint a távollevő dr. Baltazár Dezső püspök helyettese, alulírott igenis felkérettem. A felkérést teljesíteni azonban — egyébként megtisztelőén figyelmes voltát elismerve és hangoztatva — nem állt módomban, annál az elvi álláspontomnál fogva, mely szerint bálvédnökséget vagy ehhez hasonló tisztet, e becses lap olvasói előtt, magyarázatra nem szoruló okból, soha, semmi körülmények között és semmiféle, még oly megfontolást érdemlő közéleti vagy éppen egyházi érdekre tekintettel, sem vállalok.” Debrecen, 1925, január 31. Dr. Révész Imre lelkipásztor, a tiszántúli egyházkerület főjegyzője. bál bizonyos mértékben erkölcsromboló hatást gyakorol a résztvevőkre. Erre pedig nem ütheti rá a jóváhagyás bélyegét egy olyan lelkipásztor, a ki szent hivatásának igazán akar élni. egy gyülekezet csak ilymódon tudja magát fentartani, az a gyülekezet nem bir létjogosultsággal. Az ilyen gyülekezet Isten országának nem építője, hanem rombolója. SEBBŐL A NYILATKOZATBÓL megtudjuk azt, Hogy Dr. Révész Imre, Baltazár helyettese, bálelnökséget semmi körülmények között sem vállal. A sorok közül azt is kiolvashatjuk, hogy maga a püspök, Baltazár Dezső, ezt a tisztséget igen szívesen vállalta volna s igen valószínű, hogy az előző években, a mikor otthon volt, vállalta is. De nem erre akarjuk fektetni a hangsúlyt. Hanem arra az örvendetes jelenségre, hogy ma már vannak Magyarországon lelkipásztorok, a kik evangéliumi szellemben fogják fel hivatásukat es nem a népszerűség hajhá- szását tartják a legfőbb dolognak, hanem élését annak az igazságnak, a mit maga az Ur Jézus Krisztus hirdetett. Ez az élet pedig semmiképen sem egyeztethető össze a hejehujázásokkal kapcsolatos dorbézolással. Mert mit jelent a “bál-védnökség?” Semmi egyebet, mint azt, hogy, a ki ezt a tisztséget elfogadja, ráüti a jóváhagyás bélyegét mindarra, a mi azon a bálon előreláthatólag történni fog. Mi történhetik egy bálon? Táncolnak, dalolnak. Ez még csak hagyján! De isznak is, sőt be is rúgnak. Ez már baj. Alacsony indulatok szabad folyást nyernek. Ez még nagyobb baj. Még verekedés is' történhetik. Szóval minden rpALÁN AZT KÉRDI A SZIVES olvasó, hogy mi közünk nekünk ahhoz, a mi Debrecenben történik? Sok közünk van hozzá. Elvitathatatlan tény az, hogy a mi sajátos amerikai magyar református egyházi életünkre, gondolkozásunkra, valláserkölcsi felfogásunkra még ma is sokkal erősebb befolyást gyakorol a magyarországi református egyház vezető férfiainak magaviseleté, mint a mi amerikai testvéreinké. Csak egyetlen példát említünk. Az első püspökjárás alkalmával díszes társaság telepedik le terített asztalok mellé. Minden vendég a püspöktől várja az asztali áldást, a mi persze elmarad. “Minek is az?” — mondogatják később különben elég jó egyháztagok, íme : a hatás! Foglalkoznunk kell tehát nekünk minden olyan eseménnyel, akár örvendetes, akár elszomorító, a mi odaát történik. DALRÓL LÉVÉN SZÓ — nézzünk széjjel magunk között is. A farsangi időszak alatt nagy gondot okozott nekünk az egyházi hírek közül a báli híradások kikékceruzázása. Tehát az amerikai magyar református egyházak is hálóznak. Sőt igen sok egyházban a báli bevételek képezik az egyház egyik főpénzforrását. Ha közeledik az adósság- törlesztés ideje és nincs a pénztárban pénz, nyomban kész az indítvány: rendezzünk egy táncmulatságot s a haszonból kitelik a törlesztés. Pedig sokkal gazdaságosabb lenne, ha azt a pénzt, a mit a bálon elköltenek, oda adnák az egyháznak kegyes adomány címen. így minden cent az egyháznak jutna, mig a bálon keresztül csak minden harmadik cent kerül az egyház pénztárába. Nem is szólva tehát a táncmulatságoknak romboló hatásáról, — még pénzszerzési szempontból sem igen érdemes azokat rendezni. A szolid keretek között s nem az egyház nevével kapcsolatban és nem a pénzszerzés szempontjából rendezett táncmulatságokkal még csak meg tudnánk békélni. De mikor a templomépületben (mert templomépület az, ha mindjárt “ basement ”-nek nevezik is) az egyház és az egyházi egyletek pénztárának a javára csörög a pohár, peng a sarkantyú, folyik a tiltott nedű s a koponyák léket kapnak: ez már igazán nem szép. Ekkor már igazán azt kell mondanunk, hogy ha AZ EPISKOPÁLISOK templomot épit- ^ tetnek New Yorkban. Nagyot és szépet. Az épület a művészet igazi remeke lesz. Persze sok pénz kell hozzá. Tizenhat millió dollárba fog kerülni. Ezt pedig nehezen tudják maguk az episko- pálisok összeadni. Adakozásra szólították hát fel a többi felekezeteket is azon a címen, hogy hát ez a katedrális tulajdonképen yárosi, sőt nemzeti közkincs lesz s igy valláskülönbség nélkül mindenkinek kötelessége az építéshez anyagiakkal hozzájárulni. A felszólításnak meg is volt a kívánt eredménye. Többek között az ifjú Rockefeller egy szép levél kíséretében egy félmillió dolláros csekket küldött Manning püspöknek. De a levélben, igaz, hogy igen udvarias formában, felszólítja Manning püspököt, legyen ura szavának és ha azt hirdetik, hogy ez a katedrális felekezeten kívüli jelleggel fog bírni, hát az építő- és intéző-bizottságba vegyenek be másfelekezetü férfiakat is, ne csak episkopálisokaL Manning püspök megköszönte a félmillió dollárt és kijelentette, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy a különböző egyházak egy szervezetben eredményesen munkálkodhatnának az egység nagy eszméje érdekében. Szóval elvetette az ifjú Rockefeller javaslatát. Pedig mi meg vagyunk arról győződve, hogy az ifjú Rockefeller egyenesen a Szentiélektől indíttatva tette meg a javaslatát. Az episkopálisok azok, a kik telelármázzák a világot azzal, hogy a különböző árnyalatokhoz tartozó keresztyéneket egyesíteni kell. S azt mondják, hogy ők ennek az egységnek az érdekében még áldozatokat is képesek hozni. Mi eddig nem tapasztaltuk ezt. Sőt a mikor néhány magyar református gyülekezet “társult” velük, hát ezeknek kellett mindenről lemondani. Papjaikat újra konfirmálták, újra szentelték s kezükből a konfirmálás jogát kivették. Szóval : ezek a szerencsétlen emberek hitüket teljesen megtagadták. De itt van ez a Rockefeller-eset is. Még csak azt sem akarják megengedni, hogy más vallásu férfiak is helyet foglaljanak egy feleke- zetnélküli jelleggel biró katedrális épitő- bizottságában. Mindezek után pedig engedtessék meg nekünk annak kijelentése, hogy az a bizonyos keresztyén egységre való törekvés episkopális részről nem lehet őszinte, nem származhatik Isten leikétől s igy nem kérünk belőle.
