Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-01-03 / 1. szám

í AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 1-ső szám 'lem jellenvallás- Aki keresztjén, annak úgy kell járni, ahogy Krisztus járt. Nap- ról-napra át kell alakulnunk mind tökéle­tesebben és tökéletesebben Isten kegyel­me által Krisztushoz hasonlóvá. Keresz­tyénnek lenni éppen ezért nem könnyű dolog. Egyszerűbb megtartani azt a pa­rancsolatot, hogy minden vasárnap el kell menni templomba, hogy minden sátoros­ünnepkor úrvacsorát kell venni, hogy az istentiszteleteken zsoltárokat kell énekel­ni. Igaz, mindezzel előkészítjük lelkünket arra, hogy Istennek igéjével beteljünk s tanuljuk az Urnák bölcsességét és lelkünk felszálljon az Ur trónjához, de mégis ne­héz megtartani azt a parancsolatot, hogy szeressétek még ellenségeiteket is, áldjá­tok azokat, akik titeket átkoznak. Vilá­gos, hogy nem véletlenül került az Ujtes- tamentum utolsó fejezetébe ez a komoly intés és óvás, megtartani a könyv prófé- tálásának beszédeit. Könnyű keresztyén­nek lenni a templomban, nehéz keresz­tyénnek lenni a gyárban, az üzleti élet­ben, a hivatalban, a malomban és a vásár­téren. Kérjük Istent, hogy töltse tele az élet vizével a mi szivünket, hogy amikor ő tőle még több kegyelmet és szeretetet kapunk, ne tudjon az a mi szivünkben megmaradni, hanem ömöljék ki azonnal a körülöttünk levő embertestvéreink kö­zé és a környezet, amiben mi élünk, átala­kuljon Krisztus szeretetének munkája által. Kialakul-e keresztyén szellemű be­szélgetés abban a pillanatban, amikor mi megjelenünk, megérzik-e az emberek, amikor mi az üzleti és hivatali életben já­runk, hogy Krisztusnak tanitványa van közöttük ? JANUÁR 10. SZOMBAT. Azért megve- vém Hanameéltől, az én nagybátyám­nak fiától a mezőt, amely Aratóth- ban van és kifizettem neki a pénzt, 17 ezüst siklust. Jer. 32:9. • Jeruzsálem kapuja előtt ellenség áll, a babiloni király serege. Jeremiás, a pró­féta börtönben ül, mert azt prófétálta, — mély oka volt reá — hogy veszedelmes lesz az ellenség ellen kardot-vonni. Prófé­ciáját hazaárulásnak minősítették. A vá­rosra hamarosan rászakad Jeremiás jö­vendölésének rideg valósága. Megdrágul az emberélet, a vagyonnak értéke le­száll, mindenki pénzre akar szert tenni, mert azzal könnyebb a menekülés. Jere­miás rokonsága is válni készül ősi vagyo­nától. Riadtan kinálja. Ki veszi meg? Van a földnek földinduláskor értéke ? És Jeremiás mégis azt mondja: “Megveszem én, ha börtönben ülök is. Nem kell két­13. oldal ségbeesni, lesz. még értéke háznak, szőlő­nek.” így buzdítja rabtársait és azokat is, akik szánakozva megmosolyogják, mint akik nyilván látják, hogy holnap a babi­loni király katonái vágják már sarlóikat az ért vetésbe, az őszre megint csak Babi­lon szüretel egész Juda országában. Mé­gis a prófétának lett igaza. Tullátni a fel­hőkön, bízni rendületlenül: prófétatulaj­donság. Nekünk is volt prófétanemze­dékünk egyszer. Budán már öt nemzedék óta volt ur a török és szolga a magyar, hanem azért nem tágított, volt ereje bízni. Evlia Cselebi, a világlátott török utazó jegyzi föl útleírásában, hogy azokat a la­kosokat, akiknek hajdan Budán házuk és birtokuk volt, továbbra is vagyonosoknak tai-tják a többi magyarok s leányaikat minden akadály nélkül adják ily koldus gazdagokhoz. Ezt 20 évvel irta a török iró azelőtt, hogy újra magyar lett az ur Budában. Buda uraivá újra csak az ily messzelátó és töretlenül bízók lehettek. A próféták ily nemzedékére ma is nagy szükségünk volna. Engedd, hogy Isten az Ő szeretetével amelyet Krisztusban ki­jelentett és meg bizonyított, bizodalmát gerjesszen a te szivedben a te nemzeted szebb, jobb, dicsőbb jövője iránt. így te is a bizakodás prófétája lehetsz! JÓ AZ ISTEN Ott, ahol a pozdorjás dűlő keskeny, fölázott útja kivág a kövesre, egy szekér állott. Jól megrakott szekér. Nem egyéb volt rajta: pompás virágú biborhere. Igen, a bíbor már kisarjadt virága csodás szint kevert a mezők zöldjébe. Sietni kell az etetésével. A Csordás Ferkó is bizonyára ezért rakodott meg ennyire. — Hadd fogyjon.... Mert a szekér mellett a Csordás Ferkó áll. Derék, szép száll legény. Az arca barnapiros, a bajuszkája még alig serked és a szemében — a legény pedig inkább csöndes természetű — mégis valami ke­mény dacosság csillog. Ahogy a szekér mellett áll — a kalap­ja a feje búbján, az ostor balkezében — ahogy tekintget jobbra-balra, abból mind­járt látszik, hogy az alkalmatosság körül valami baj van. Bizony! Az egyik'istráng — alkalmasint nem házi munka, hanem amolyan várasbafont hadikóc — szakad­tán lóg le a sárba. Meg kéne biz azt kötni. De éppen itt a baj. A Ferkó hoz­zá is fog, de amikor fölemeli a kézét, akkor látszik, hogy nincs ott' a kéz. A kezefejét egy csillogó acélkampó helyet- tesiti. A kéz, az ott maradt a nagy vihar­ban, Sapanownál. A Ferkó megereszti elől az istrángot és próbálja kötözni. De az acélkampó bi­zony nem engedelmeskedik. Ha legalább a jobb keze volna meg, de mit lehet tenni a balkézzel, meg egy ilyen ügyetlen vas- darabbal? A kaszához, a villához még csak célirányos a kampó — ámbátor há­romszor úgy elfárad az ember karja, mint mikor még jó két kézzel dolgozhatott, de istrángot kötözni — azt már sehogyse le­het. Be is vonul a kesei’üség a Ferkó szi­vébe. A homloka verejtékezik már a ha­szontalan próbálkozástól. Egyszer aztán meg is unja az egész mesterséget és nagy bosszúsan földhöz vágja a rövidebb istrángdarabot. — De megvert engem a jó Isten.... Néz mindenfelé. Senki sem jön. Ép­pen most nem jön senki, mikor ő bajban van. No hát csúnya egy világ ez, ilyen félkézzel. S a Ferkó lelke oly igen meg­telik zúgolódással, hogy egyszer csak imigyen sóhajt föl: — Bár inkább maradtam volna ott egészen.... És a lelki szemei előtt elvonul az a döbbenetes kép, az a tüzpckol, amiben MUNKATÁRSAINK Lapunk mai számába a következő munka­társaink Írtak: Maksay Albert, daisytowni ref. lelkész, a pittsburghi theologia hallgatója: Isten munkatársai. Ujlaky Ferenc, loraini ref. lelkész: Kezedre bizom lelkemet. Kankó M. Gyula, columbusi ref. lelkész: Az utolsó ítélet. Bogár Lajos, toledoi ref. lelkész: Bel és külmisszió. Horváth Sámuel, homesteadi ref. lelkész: Krisztusban megtalált szív. Böjtbe Sándor, x-ef. lelkész, a princetoni egyetem és theologia hallgatója: A nő. Tóth Kálmán, detroiti s. lelkész: A kezdetről. Urbán Endre, buffaloi ref. lelkész: A legtökéletesebb minta. Tildy Zoltán, tahitótfalusi (Magyaror­szág) ref. lelkész: Jó az Isten,

Next

/
Oldalképek
Tartalom