Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-08-18 / 33. szám

PUBLISHED EVERY SATURDAY. _ MEGJELENIK MINDEN SZÓ MBATON.

Publ. Office: 501 Mfrs. bldg., Pittsburgh, Pa. Editors address: Rev. A. Harsanyi, 1234 Wisconsin Ave., So. Hill Sta. Pittsburgh, Pa.

VOLUME XXIV. ÉVFOLYAM.

1 9 2 3 Aug. 18.

No. 33. Szám.

Néhai Nt. Ujlaky János lelkipásztor emlékezete.

Vénségedben mégy bé a koporsódba. Ezt a kegyelmes ígéretet Isten az ő szolgája Elifáz által tette a hosszasan szenvedő kegyes patriárchának Job- nak, a ki a reá bocsátott csapások súlyos keresztjét béketii- réssel, alázatossággal, Istenbe vetett hittel és bizodalommal hordozta el, tudván, hegy Isten az ő nyomorúságait jóra fogja fordítani.

Isten hosszú életet igéit nemcsak Jobnak, hanem vele együtt mindazoknak, a kik, miként e kegyes pátriarcha, az ő parancsolatjait megtartandják és az ő szent törvényei szerint élnek. A hosszú élet Ígérete és jutalma nemcsupán az ötödik parancsolat, hanem Isten minden parancsolata megtartásának jutalmát képezi az igaz em berek számára.

Ilyen hosszasan szenvedő, de Istenbe vetett bizodalmát soha egy pillanatra el nem veszített hü szolgának, néhai Nt. UJLAKY JÁNOS lelkipásztornak görnyedt vállairól emelte le a szenvedések és próbák súlyos keresztjét a könyörűletnek angyala, mikor ez, Isten rendeléséből, bekopogtatott hozzája, hogy megpihentesse ötét végképen minden testi fáradságtól, — a betegségnek minden fájdalmától és a léleknek minden töprengésétől.

77 esztendője teijedő zai'ándoklásnak érkezett végére e megfáradt vándorutas, kinek hajlott teste vágyott már a zavartalan nyugalom helyére s ki megtört fényű szemeivel a sir gödröt kereste. Mint ha hallottuk volna a leikéből előtörő sóhajokat; — Mostan immár uram elég nékem az én életem, — kérlek végy magadhoz engemet.

Az Ur, ama mennyei Orvos, kegyelmesen íátekintett a hosz- szas szenvedőre és leemelte vál- laiiól a piobák elviselhetlen keresztjét. Mert irgalmas az Ur és senkit nem próbál az ő eiején felül. Ad nekünk kegyelmet az elégségig, hogy elhordozni tudjuk azokat, a melyeknek elviselése reánk szükséges és a mi idvességünkre való, — erőnkön felül pedig nem kisért bennünket. Ily gondolatokkal állottuk körül e hó 14-én azt a sötét koporsót, mely a hornes- teadi szép templomban az Urasztala előtt volt felállítva, a mely koporsóban Néhai Nt. Ujlaky János lelkész atyánkfiának kihűlt portetemei nyugodtak.

A beszédes ajak, mely alkalmas és alkalmatlan időben mindenkor kész volt az élő Istennek szent igéjét prédikálni, — elnémult örökre, — a szerető szív, melynek melegségét nemcsak hozzátartozói, hanem mindenki érezhette, a ki e derék férfiúval összeköttetésben állott az életben, — megszűnt dobogni. — a mélyre néző szemek, melyek villogtak ( tint a tűznek fénye, — lecsukódtak az örök álomra, — a munkás, kezek, a fáradhatlan lábak megpihennek immár a sir ölén.

Oh mert az Ur az ő szolgáinak sem igéi t örök lakozást e földön. Elhív bennünket egyenként és egymásután, hogy számon kérje tőlünk a reánk bízottakat. Boldog szolga, kit, miként az elköltö- zöttet, az ö Ura a hiv szolgák közzül valóknak ítél lenni.

Boldog szolga, ki félelem és rettegés nélkül tekint ama végső óra elé, _ tudván hogy bárha