Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-08-11 / 32. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA / ÉLETÜNK UTAIN NINCSEN VISSZATÉRÉS. Az Ur megmondta néktek: Ne térjetek többé vissza azon az utón. V. Móz. 17:16. Egy nagy olasz zeneművész (Pergolese) három tel jes évig egy és ugyanazon leckét ismételtette egyik ta- nitványával. A tanitvány már zúgolódni kezdett eme tanítási rendszer ellen, de mestere hajthatatlan maradt és követelte a további ismétlést. Elmúlt négy, öt hat év is, és a törekvő tanuló még mindig csak azt az egy leckét ismételgette. Végűi aztán megsokalva az ismétlést, nagy töprengve elhatározta, hogy otthagyja régi mesterét és máshoz fordul hangjának további kiképez- tetése végett. Erre azonban nem került a sor, mert nagy meglepetésére egy napon igy szólt hozzá a nagy zeneművész: “Most már mehetsz ki az életbe, fiam, több tanításra nincsen szükséged”. És ez a fiatal ember később Olaszországnak egyik legnagyobb énekese lett. Ilyen tanítási rendszerrel, nagy csapások és szenvedések, keserűségek és viszontagságok megismétlésével vésegeti ami szivünkbe is az Ur az élet nagy iskolájában az Ö igazságait, hogy ami kicsinységünket, tehetetlenségünket és bűnös voltunkat előttünk feltárja. És mi nem látván be a fájdalmas esmények mégis métlődésének a célját: hajlandók vagyunk szomorú helyzetünkben zúgolódni, vagy pedig fásult szívvel egy kedvűén nézzük az eseményeket ahelyett, hogy általuk gazdagitanok lelkünk világát és munkálnék embertársaink jólétét. Olyanok vagyunk, mint a Holt Tenger, amely magába veszi ugyan a Jordán vizét, de azért az csak nem lesz ettől a víztől frissebb, édesebb; vagy mint a nagy Óceán, amely a világ összes folyóit, a kebelébe zárja és mégse iható annak a vize. A nagy és szomorú események látszólagos megismétlésében Isten a keresztyéni élet fontosságára és az Ö kegyelmének nagy áldásaira figyelmeztet bennünket, s egyszersmind alkalmat ad arra, hogy megtérjünk és igazán élvén törekedjünk affelé a nagyság felé, amelyet ami Idvezitőnk szabott elibónk. Mi azonban a nagyon sokszor kínálkozó alkalmakat elszalasztva, Istennek figyelmeztető jeleit semmibe se véve, haladunk az élet nagy utján. Pedig tudnunk kellene, hogy amit egyszer elmulasztottunk, azt többet visszaszerezni nem tudjuk. Életünk utain nincsen visszatérés. Erre az igazságra figyelmezteti népét Mózes is a fenti szent igékben. Elég volt — úgymond — a pusztai vándorlásból és szenvedésből, amikor meggyőződhettetek a Jehova nagyságáról és gondviseléséről; a tapasztalatok korszaka be van fejezve és vándorlástok útja, amelyen az Urnák jelenlétét és nagy kegyelmét annyiszor tapasztaltátok, a vége felé közeledik. Szenvedte tek, mert .bűnösök voltatok; de megtértetek és az Isten megkönyörűlt rajtatok. Vigyázzatok hát magatokra. Tartsátok be az ö parancsolatait, nehogy ismét más csapást és még nagyobb megpróbáltatást bocsásson reátok. “Az Ur megmondta: Ne térjetek többé vissza azon az utón.” Korszerű ez a figyelmeztetés ma is. Szól ez mindazoknak, akik a múltnak gyászos eseményeiből nem tanultak, és szól ami magyar népünknek is. Nem mondom én azt, hogy egyedül mi magyarok lennénk az a nemzet, amelynek hibái és mulasztásai, szeretetlensége és gyűlölködése gátolták a Krisztus megszentelő eszméinek önmagunk és hazánk kebelén lakozó más nemzetiségűek között való terjedését; sőt merem hinni azt, hogy ha nem agyark odtak volna más kapzsi nemzetek ami magyar nemzetünk birtokára évszázadokon keresztül: úgy a Krisztus igazságainak a megösmerése folytán szabadon, egyetértésben és testvéri szeretet- ben, boldogan élhetett volna mindenki a magyar haza földjén, és most nem kellene Sionunk romba döntött falai alatt szenvednünk és a Tisza-Duna vizeinél “nagy siralomban keseregnünk”. De azt is tiszta lelkiismerettel állíthatom és velem együtt mindenki, aki bűneinek a bevallásával kész egy jobb és nemesebb életnek az alapját lerakni, beismeri, hogy kezeink mosására nekünk is szükségünk van. Bizony, nagy okunk van arra, hogy meghallgassuk és megfogadjuk az Ur ezen intelmét: Ne térjetek többé vissza azon az utón! “Az Ur megmondta néktek: Ne térjetek többé vissza azon az utón”. Mi azon az utón, amelyet megtettünk, nem térünk vissza többé, még ha akarnánk is. Az elszalasztott alkalmakat vissza nem hozhatjuk, kötelességeink teljesítésének az elhanyagolását helyre nem pótolhatjuk: elkövetett hibáinkat meg nem semmisíthetjük, a világháború borzalmait és szenvedéseit meg nem történtté nem tehetjük. Megismétlődhetnek ugyan egyes események életünk folyamáén, de azok nem lesznek azonosak a múltban átélt eseményekkel. Mert miként különbözik a mai nap a tegnaptól és különbözni fog tartalmára és hatására nézve a holnaptól is épen ügy a hasonlónak látszó események hatása is különböző. Mások lesznek a kínálkozó alkalmak, mások leszünk minmagunk is, és más lesz ami utunk is, amelyen járunk és sírunk felé köze ledünk, mert az Ur parancsa szerint a régi útra vissza nem térünk. Azt azonban megtehetjük és meg is kell tennünk, hogy ami jó és békességre való volt a múltban, azt megtartsuk, ami pedig rossz és háborúságra vezető volt, annak hátat fordítsunk, és az Isten utaira térvén fussunk, miként a nagy apostol Pál, a cél felé, “nem úgy, mintha már e- lértem volna, vagy már tökéletes volnék; hanem célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára”. (Filipp 3:12-14.) Olvastuk, hogy a krimiai csatában, amely a Fekete Tengerbe ömlő Alma folyónál, 1854-ben, szeptember 20-án, folyt le, az orosz hadsereg üldözőbe vette ellenségének egyik regementjét és csaknem körülkerítette azt. A veszélyben levő hadtestnek a zászlótartója látva baj társainak a visszavonulását, hirtelen megállóit a zászlóval. A kapitány erre odakiálltott neki, hogy azonnal vonuljon vissza a hadosztály lobogójával. A zászlótartó azonban visszakiálltotta: “Parancsold visz- sza a legénységet a zászló alá!” A legénység a zászló
