Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-08-11 / 32. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

o

körűi sorakozott és az oroszokon vett győzelem híressé tette Alma folyót a világtörténelemben.

Az Isten magasztos tervének, a Krisztus világ- megváltói céljának, népeket boldogító tudományának a zászlaját nem szabad ami kishitűségünk és önző érdekeink előtt meghajtani! Nekünk mindnyájunknak a Krisztus zászlaja alá kell sorakoznunk és azt védelmeznünk, ha azt akarjuk, hogy a jó győzedelmeskedjék, a gonosz pedig pusztuljon. Mert csak igy akadályozzuk meg egy másik világháborúnak a bekövetkezését, s lesz béke és boldogság ezen a földön.

Szállj csak magadba, kedves testvérem, és gondolkozzál. Vájjon a te célod ebben az életben az Isten cél- ja-é, amely kizár minden háborúságot és öldöklést? Hogyan töltőd életed napjait? Jársz-e az Ur utain úgy, hogy tetteiddel az ő világmegváltói tervét előmozdítsad és mennyei célodhoz igy közelebb juthass? Te é- des apa, aki többek között arra vagy hivatva, hogy családodban papi szerepet tölts be: hallják-e gyermekeid apai ajkaidról az Isten igéjét? Előveszed-e a bibliát, hogy azt olvasva megismerjék és megtanulják az Isten nevét tisztelni és imádni; avagy káromló szavaiddal az istentelenséget hintegeted a szivükbe és igy a börtönöknek lakókat és az ágyúknak tölteléket nevelsz belőlük? Hát te édesanya, aki szeretetteddel földi mennyországgá kell, hogy varázsoljad családi otthonodat, összekulcsolod-e gyermekeid kezét imára, hogy romlatlan lelkűk erős talizmánt nyerjen ezáltal az élet nagy harcára? Hitet plántálgatsz-é a szivükbe, amely megtanítja őket Istent és embert szeretni és tisztelni; avagy kételkedést, amely kiöl leikéből mindent, ami szent, ami isteni?! Vigyázzatok, ti szülők, mert könnyen megeshetik, hogy öörm helyett keserűséget neveltek magatoknak gyermekeitekben ha ma nem neve- letek őket a jóra. Ilyen alkalom egyszer adatik. Ezen az utón vissza nem térünk. Ne feledjétek, hogy az embernek legfőbb célja az, hogy e múlandóság hazájából az örökkévalóság hazája felé törtessen és ott “üdvöt találjon.”

Halálos ágyához hivatta egyetlen fiát a lelkész, hogy meg egy utolsó tanácsot adjon a rendetlen életű fiúnak. “Édes fiam — szólt a haldokló lelkész fiához, — Ígérd meg nekem, mielőtt itthagylak, hogy halálom u- tán minden este egyesegyedűl maradsz tizenöt percig és eme kérdés felett fogsz gondolkozni: Mi az örökkévalóság és hol fogom én azt eltölteni ?” A fiatal fiú egykedvűen megfogadta az ígéretet, mire az atyja kilehelte lelkét. A fiú kezdetben nagyon keveset adott az Ígéret súlyos voltára, de azért csak betartotta azt. Végre azonban annyira hatott rá a kérdés, hogy annak minden egyes szava elviselhetetlen teherként nyomakodott a lelkére úgy annyira, hogy tovább nem is foglalkozott vele, hanem egyenesen a Krisztushoz tért, aki levette leikéről a kérdés nehéz súlyát és minden tehetségével az Urat szolgálta.

Kedves testvérem! A saját és szeretteid, nemzeted és az emberiség jóvolta megkívánja, hogy tedd föl te is magadnak a fenti komoly kérdést: Mi az örökkévalóság és hol fogom én azt eltölteni? Vájjon meg tudsz-e rá a Krisztus és az Isten segedelme nélkül felelni? Az idő nulik. Az ut. mely a sírodig vezet, minden percnek,

a múlásával rövidebb és azt meghosszabbítani nem tudod. Életed után nincsen viszatérés. Eltűnt éltedet többé vissza nem varázsolhatod, sem újra át nem élheted, de törekedhetel egy jobb, tisztább és önzetlenebb élet felé, mely a mások jólétének az előmozdításában áll. A mindenkori háborúknak az eltörlése tőled függ és attól, hogy miként oldja meg az emberiség ezt a kérdést: “Vájjon ez a föld a hadakozók arénája, a csaták tere, ahol mindenki csak a maga hasznát nézi, avagy a becsületesség és szeretet hazája, ahol embertársaink jóvoltáért való szolgálatkészség a legszebb és legdicsőbb babérkoszorú ?

“Az Ur megmondta néktek: Ne térjetek többé vissza azon az utón”. Azary János, daytoni ref. lelkész.

Ili Történetek. |||

Rovatvezető: NU Ujlaky Ferencz loraini ref. lelkész.

EGY KATONA MEGTÉRÉSE.

Egy katona, a ki Jézust szerette, a következőképen beszéli el, hogy ismerte meg a Megváltót.

A mikor megismertem 30 évesnél idősebb voltam. Több mint tiz éve, hogy katonáskodtam, és az egész országot keresztül kasul jártam, sőt határain túl is voltam. Jártam, kis és nagy városban, elszállásoltak fal vakban. Voltam beteg és egészséges. Bővölködtem és szűkölködtem is, látogattam színházat és templomot, vigadtam táncteremben és nyögtem kórházban. Jó szemmel néztek rám fellebbvalóim, szerettek alantasaim, képzett katonának tartottak. De elhihetik nekem egész kóborlásaim alatt a keresztyénségből nem tapasztaltam semmit sem.

Bibliám, az igaz, nem volt, imádkozni nem szoktam. El voltam bizakodva, hogy rendes tisztességes ember vagyok, a kiről senki sem beszélhet rosszat. Tér mészetesen azt, hogy életem tulajdonképen istentelen, hogy mint ember Isten nél kül, mint keresztyén Krisztus nélkül élek, azt nem vettem észre. És az ugyneve- zet apróságokat, mint káromkodás, olykor olykor le- részegedés s paráználkodás, nem is tartottam bűnnek.

Egyszer egy faluba értünk, ahol nyolc napig akartunk pihenni. Egyszerű földműves házához szállásoltak, a hol szívesen fogadtak. A mikor a gazda megmutatta szobámat, megkérdezte, hogy velük akarok e étkezni, vagy pedig a szobámban magam. Barátságosan feleltem, hogy szívesen étkezem az ő társaságukban. Mivel éppen dél volt, bevezetett a szobába, hol a gazda és családja szolgá ival és szolgálóival egy asztalnál ült. De mennyire meglepődtem mikor, — miután az ételt az asztalra tették — mindnyájan felállottak és a házi gazda áhitatos hangon elkezdette:

“Reád tekint minden szem Uram és Te megadod nékik az ő eledelüket a maga idejében. Megnyitod kezeidet és megelégitesz mindent a mi él.”

Azután az Uriima következett s végül: Jövel Jézus légy vendégünk.

Mindnyájan áhitatosan állták körül az asztalt és látszott rajtuk, hogy együtt imádkoznak. Még a kis