Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-13 / 2. szám

4

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

Alap Bizottsága fog eléje terjeszteni.

De vájjon nem jogosult-é, sőt nem indokolt-é az az álláspontom, hogy az amerikai Ígéreteknek a bekollek- tálásához nem szabad addig hozzá sem fognunk, a mig előbb mi magunk is meg nem tettünk annyit, a mennyit tehettünk. Mutassuk meg, hogy mi is áldozunk annyit, a mennyit áldozhatunk: akkor aztán annál lelkesebben fognak bennünket segíteni azok, a kiknek töb bet adott az Isten. Annyival is inkább mert a mi egyházunk, a református egyház, anyagiakban szegény egyház, melynek kiadásait mi is nagy összeggel szaporítottuk meg az elmúlt esztendő folyamán, a mikor átvette a magyarországi egyházzal összeköttetésben volt egyházainkat.

De mi is hát az a Magyar Alap, a melyről itt szó van? Nem egyéb, mint egy olyan pénzalap, a melynek egyedüli és kizárólagos célja a magyar diákok segélyezése. Tehát nem az iskola segélyezése, hanem csak a diákoké, és pedig csak a magyar diákoké. Az Alap kezelését egy bizottság végzi, a melynek eddigi beosztása ez: elnöke dr. Richards, az egyetemes zsinat elnöke, a theológiai intézetünk igazgatója; tagjai dr. Apple, a kollégium igazgatója és Mr. Hartman, az akadémia igazgatója: a Belmissziói Hatóság képviseletében Dr. Schaeffer főtitkár és Dr. Souders felügyelő urak; pénztámoka Mr. Hertzler, a theológia pénztárnoka, a Lancaster Trust Co. elnöke, városunk legelőkelőbb pénzembere; titkára pedig én vagyok. Minden pénz egyenesen a Mr. John Hertzler, President, Lancaster Trust Co., Lancaster, Pa., címére megyen; és ez a bizottság a maga gyűléseiben határoz a segélyezések felől. Célunk az, hogy minden olyan diákot segélyben részesítsünk, a ki arra rá van szorulva; a segély mennyiségét a körülmények szabják meg. Azok a fiuk is, a kik most bent vannak, mind részesülnek segélyben; de számuk szaporodóban van; a pénzforrás pedig korlátolt. Ezért megyek ki magyar telepeinkre és hívom fel a segítségre mindazokat, a kik érzik a segítés szükségét, első sorban egyházközségeinket. Tőlük egyébként a leg kevesebbet kérem; hiszen senki sem ismeri jobban megterhéltetésük mértékét; inkább az erkölcsi súly az, a mit ők részvételükkel ennek az alapnak adnak. Három összeg közül választ mindegyik egyházköz ség tehetsége szerint; nincsen olyan szegény egyházzunk Amerikában, a melyik évi 25 dollárt ne tudna adni erre a célra; a tehetősebbek 50, a legnagyobbak 100 dollárt adnak erre. Egyik sem kényszerítésből, mindegyik saját maga jó szivéből. Én tudom, hogy egy év múlva nem lesz olyan egyházközségünk, a melyiknek a neve hiányoznék ebből a dicső névsorból.

Kik vannak már eddig is benne? Méltán kezdte a sort Kelet egyik legrégibb és legerősebb egyházközsége, Trenton, a finom lelkű Korocz Géza gyülekezete, mely egyházközségi közgyűlésben ajánlotta meg az évi 100 dollár hozzájárulást. A lelkesedés oly nagy volt, hogy Kun Gábor presbiter is külön 25 dollárt ajánlott meg évenként, mert öt derék fia van, és azokból ő is küld ám be a lancasteri főiskolába! Trentonban ahoz is készülődnek, hogy majd idő nyiltával majálisra hívják el a diákokat. Azután a “kicsiny Bethlehemben zendiilt meg az ének,” és ez a maroknyi nép nemcsak szívesen vette magára a 25 dolláros megajánlást, hanem Nőegylete már diák-hangversenyt is rendezett ugyaner re a célra, szép eredménynyel.

A sorban következett a bridgeporti első egyház, Ludmán Sándor gyönyörű temploma és annak példás fegyelmezettségü gyülekezete. Itt történt, hogy a fent már megnevezett pénztárnok és főgondnok olyan lelkes beszédeket intéztek hozzám, hogy a hatalmas templom csak úgy dörgött bele, az én szivem pedig boldogan dobogott: nem, nem romlott még el a magyar nép, hiába akarták annyian elrontani. Hej, hogy minden a vezetéstől függ! ők is szívesen vállaltak száz dollárt. Innen mentem Clevelandba, régi gyülekezetembe, melyet most a lelkészválasztás viharai korbácsoltak fel. Bár az idő rá igy alkalmatlan volt, és bár csak egy hétköznap este lehettem ott és nem prédikálhattam: az első egyház természetesen hü maradt hagyományai hoz és a presbitérium a száz dollár megajánlását viszi a közgyűlés elé. Itt az Énekkar is meguj itotta régebbi ígéretét a diákügy segélyezése felől; én pedig jól ismerem ezt a testületet és tudom, hogy a mit megígért, meg is teszi. Elnöke, Szökőcs Mihály presbiter évi 10 dollárt, Kolozsváry Mózes presbiter pedig évi 5 dollár segélyt ajánlott meg.

A toledói egyházban is csak örvendetes emlékeket gyűjtöttem. Ez a fényes gyülekezet örül most: újra köztük van, s végre párjával — igazán párjával! — az ő nagyon szeretett lelkészük, a kinek az öcscse meg itt van nálunk a főiskolában. Hogyne állottak volna hát oda e mellé az iskola mellé! Nemcsak, hogy megszavazták a száz dollárt, de az Istentisztelet végén a presbiteri gyűlésre kilencven érdeklődő maradt benn; Molnár István pedig, Református Egyesületünk titkára és örökös nagy embere, még 25 dollárral meg is toldotta az évi megajánlást, a maga és fia nevében, 10 dollárt pedig Bacsó gondnok ajánlott hozzá.

Méltó társa ennek a már pompásan megszervezett egyházközségnek Detroit, a melyben eddig még csak a reménységek nagyok és az aratásra való gabona a sok. Majdnem tiz napot töltöttem ebben az egyház- községünkben, melytől méltán várhatjuk azt, hogy, a jövendőben a legnagyobbé és legerősebbé legyen. Most még messze van ettől a céltól, de megvan hozzá minden előfeltétele s a mi fő: uj lelkésze egészen jó irány ban indította meg a maga munkálkodását. Csöndesen halad, nem akar tüzzel-vassal azonnal “javítani,” — hanem a ki megnézi a vasárnapi iskoláját, a ki meghallgatja terveit a Biblia-tanulmányozó körről és egyebekről, a ki megfigyeli feleségének önfeláldozó és igazán odaadó munkáját az asszonyok és a gyermekek között: az jogosnak fogja látni a reménységeket, melye két ez egyház jövőjéhez füzünk. Természetesen, ez az egyház sem maradt el a többi mögött: az évi száz dollár megajánláshoz itt még valami drágább is csatlakozott : a derék Rákai Bertalan pénztárnok két fiát, Oláh József presbiter meg az égyetlen fiát készül beküldeni iskolánkba, hogy emberré neveljük őket. Várjuk is őket nagy szeretettel. Bridgeportról is Ígérkezett Köteles főgondnok fia, a kiből még nagyon ügyes szakem-