Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-13 / 2. szám

4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. Alap Bizottsága fog eléje terjeszteni. De vájjon nem jogosult-é, sőt nem indokolt-é az az álláspontom, hogy az amerikai Ígéreteknek a bekollek- tálásához nem szabad addig hozzá sem fognunk, a mig előbb mi magunk is meg nem tettünk annyit, a men­nyit tehettünk. Mutassuk meg, hogy mi is áldozunk annyit, a mennyit áldozhatunk: akkor aztán annál lel­kesebben fognak bennünket segíteni azok, a kiknek töb bet adott az Isten. Annyival is inkább mert a mi egy­házunk, a református egyház, anyagiakban szegény egyház, melynek kiadásait mi is nagy összeggel sza­porítottuk meg az elmúlt esztendő folyamán, a mikor átvette a magyarországi egyházzal összeköttetésben volt egyházainkat. De mi is hát az a Magyar Alap, a melyről itt szó van? Nem egyéb, mint egy olyan pénzalap, a melynek egyedüli és kizárólagos célja a magyar diákok segélye­zése. Tehát nem az iskola segélyezése, hanem csak a diákoké, és pedig csak a magyar diákoké. Az Alap ke­zelését egy bizottság végzi, a melynek eddigi beosz­tása ez: elnöke dr. Richards, az egyetemes zsinat el­nöke, a theológiai intézetünk igazgatója; tagjai dr. Apple, a kollégium igazgatója és Mr. Hartman, az aka­démia igazgatója: a Belmissziói Hatóság képviseleté­ben Dr. Schaeffer főtitkár és Dr. Souders felügyelő urak; pénztámoka Mr. Hertzler, a theológia pénztár­noka, a Lancaster Trust Co. elnöke, városunk legelő­kelőbb pénzembere; titkára pedig én vagyok. Minden pénz egyenesen a Mr. John Hertzler, President, Lan­caster Trust Co., Lancaster, Pa., címére megyen; és ez a bizottság a maga gyűléseiben határoz a segélyezések felől. Célunk az, hogy minden olyan diákot segélyben részesítsünk, a ki arra rá van szorulva; a segély men­nyiségét a körülmények szabják meg. Azok a fiuk is, a kik most bent vannak, mind részesülnek segélyben; de számuk szaporodóban van; a pénzforrás pedig kor­látolt. Ezért megyek ki magyar telepeinkre és hívom fel a segítségre mindazokat, a kik érzik a segítés szük­ségét, első sorban egyházközségeinket. Tőlük egyéb­ként a leg kevesebbet kérem; hiszen senki sem ismeri jobban megterhéltetésük mértékét; inkább az erkölcsi súly az, a mit ők részvételükkel ennek az alapnak ad­nak. Három összeg közül választ mindegyik egyházköz ség tehetsége szerint; nincsen olyan szegény egyház­zunk Amerikában, a melyik évi 25 dollárt ne tudna adni erre a célra; a tehetősebbek 50, a legnagyobbak 100 dollárt adnak erre. Egyik sem kényszerítésből, mindegyik saját maga jó szivéből. Én tudom, hogy egy év múlva nem lesz olyan egyházközségünk, a melyik­nek a neve hiányoznék ebből a dicső névsorból. Kik vannak már eddig is benne? Méltán kezdte a sort Kelet egyik legrégibb és legerősebb egyházköz­sége, Trenton, a finom lelkű Korocz Géza gyülekezete, mely egyházközségi közgyűlésben ajánlotta meg az évi 100 dollár hozzájárulást. A lelkesedés oly nagy volt, hogy Kun Gábor presbiter is külön 25 dollárt ajánlott meg évenként, mert öt derék fia van, és azokból ő is küld ám be a lancasteri főiskolába! Trentonban ahoz is készülődnek, hogy majd idő nyiltával majálisra hívják el a diákokat. Azután a “kicsiny Bethlehemben zen­diilt meg az ének,” és ez a maroknyi nép nemcsak szí­vesen vette magára a 25 dolláros megajánlást, hanem Nőegylete már diák-hangversenyt is rendezett ugyaner re a célra, szép eredménynyel. A sorban következett a bridgeporti első egyház, Ludmán Sándor gyönyörű temploma és annak példás fegyelmezettségü gyülekezete. Itt történt, hogy a fent már megnevezett pénztárnok és főgondnok olyan lelkes beszédeket intéztek hozzám, hogy a hatalmas templom csak úgy dörgött bele, az én szivem pedig boldogan dobogott: nem, nem romlott még el a magyar nép, hiába akarták annyian elrontani. Hej, hogy minden a vezetéstől függ! ők is szívesen vállaltak száz dollárt. Innen mentem Clevelandba, régi gyülekezetembe, melyet most a lelkészválasztás viharai korbácsoltak fel. Bár az idő rá igy alkalmatlan volt, és bár csak egy hétköznap este lehettem ott és nem prédikálhattam: az első egyház természetesen hü maradt hagyományai hoz és a presbitérium a száz dollár megajánlását viszi a közgyűlés elé. Itt az Énekkar is meguj itotta régebbi ígéretét a diákügy segélyezése felől; én pedig jól is­merem ezt a testületet és tudom, hogy a mit megígért, meg is teszi. Elnöke, Szökőcs Mihály presbiter évi 10 dollárt, Kolozsváry Mózes presbiter pedig évi 5 dollár segélyt ajánlott meg. A toledói egyházban is csak örvendetes emlékeket gyűjtöttem. Ez a fényes gyülekezet örül most: újra köztük van, s végre párjával — igazán párjával! — az ő nagyon szeretett lelkészük, a kinek az öcscse meg itt van nálunk a főiskolában. Hogyne állottak volna hát oda e mellé az iskola mellé! Nemcsak, hogy megszavaz­ták a száz dollárt, de az Istentisztelet végén a presbi­teri gyűlésre kilencven érdeklődő maradt benn; Molnár István pedig, Református Egyesületünk titkára és örökös nagy embere, még 25 dollárral meg is toldotta az évi megajánlást, a maga és fia nevében, 10 dollárt pedig Bacsó gondnok ajánlott hozzá. Méltó társa ennek a már pompásan megszervezett egyházközségnek Detroit, a melyben eddig még csak a reménységek nagyok és az aratásra való gabona a sok. Majdnem tiz napot töltöttem ebben az egyház- községünkben, melytől méltán várhatjuk azt, hogy, a jövendőben a legnagyobbé és legerősebbé legyen. Most még messze van ettől a céltól, de megvan hozzá min­den előfeltétele s a mi fő: uj lelkésze egészen jó irány ban indította meg a maga munkálkodását. Csöndesen halad, nem akar tüzzel-vassal azonnal “javítani,” — hanem a ki megnézi a vasárnapi iskoláját, a ki meg­hallgatja terveit a Biblia-tanulmányozó körről és egye­bekről, a ki megfigyeli feleségének önfeláldozó és iga­zán odaadó munkáját az asszonyok és a gyermekek között: az jogosnak fogja látni a reménységeket, melye két ez egyház jövőjéhez füzünk. Természetesen, ez az egyház sem maradt el a többi mögött: az évi száz dol­lár megajánláshoz itt még valami drágább is csatlako­zott : a derék Rákai Bertalan pénztárnok két fiát, Oláh József presbiter meg az égyetlen fiát készül beküldeni iskolánkba, hogy emberré neveljük őket. Várjuk is őket nagy szeretettel. Bridgeportról is Ígérkezett Kö­teles főgondnok fia, a kiből még nagyon ügyes szakem-

Next

/
Oldalképek
Tartalom