Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-06-24 / 25. szám
6 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. \ FAMILY ALTAR. ROVATVEZETŐ: Nt. Tóth Mihály alphai ref. lelkész. ISTEN SEGÍTSÉGÉNEK FELISMERÉSE. Élőének: 103 Zsoltár 1. 2. 5. Bibliai ;•'•/: Zsu!i. I«1 31. Utó ének: 25 Zsoltár 12 6. ÜLŐIM A. Áldásokban gazdag Isten! Magasztaljuk szentsé- ges nevedet. Dicsőítjük jóságodat. Mert te megbocsátod bűneinket, ha hozzád térünk. Megsegítesz, ha te hozzád kiáltunk. Feltartasz, ha a bűnben sülyedünk. Felemelsz, ha elesünk. Vedd kedvesen buzgó imánkban bemutatott hálaáldozatunkat! Szánalommal ismerjük be. Atyánk, hogy szemeinket behunytuk, elménket elhomályosítottuk, szivünket megkeményitettük és nem láttunk meg téged az élet apró eseményeiben, nem értettük meg, hogy a megpróbáltatások a te szeretetteljes gondviselésednek meg- nyilvánúlásai s igyekeztünk téged életünkből lehetőleg kizárni. De te könyörülő és kegyelmes Atya vagy és nem nézted bűneinket, hanem utat mutattál, midőn bujdostunk, kenyeret adtál, midőn éheztünk, a szorongatok kezéből kimentettél, a sötétségből világosságra hoztál, a halál árnyékából az élet kies mezejére vezettél és bűneink kötelékeit elszaggattad. Hálát adunk néked, Atyánk, a te kegyelmedért és irántunk való csodadolgaidért! Vedd kedvesen köszone- tünket és légy nekünk ezután is az, aki voltál: szaba- ■ditónk, megtartónk, erősségünk és örök segedelmünk! Ámen! TANÍTÁS. Zsolt. 107:6. Ott ül a jó öreg háziasszony fogadószobájában s beszélget egy úri emberrel, aki immár két hónapja nyaral nála feleségével együtt. Már egészen megszerették ezt az ősz hajú öreg asszonykát, kinek arcáról a kedves jóság és a napsugaras elégedettség szinte lemosolyog. A beszélgetés valahogyan, úgy egész természetesen, mint a hogyan e jó asszonyka társaságában rendesen történni szokott, a vallásra terelődött. Ez az úri ember sietett értésére adni háziasszonyának, hogy bizony ő hitetlen. “Hogyan ?! Ön nem hisz az Istenben ?” — kérdezte meglepődve a háziasszony. ‘‘Nem én,”— felelt őszintén az ember. “Miért higy- jek? Nem látok én semmi elfogadható okot arra, hogy higyjek Istenben. Olyan Istenben pedig, aki személyes lény lenne s velünk, szegény halandókkal a legcsekélyebb mértékben is törődnék: már igazán nem hiszek.” Mélységes szánalommal tekintett ez a jó asszony erre a kétkedő úri emberre s azután igy szólt: “Figyeljen ide! Elmondok egy történetet, ami önt is érdekelni fogja. Emlékszik arra, úgy-e, hogy ezelőtt két hónappal jött hozzánk lakást kérni? Mikor ajtónkon kopogtatott, lányommal együtt buzgón imádkoztunk. Kértük azt a jóságos Istent, hogy segítsen meg minket. Önmagunkra vagyunk hagyatva s egy árva cent nem sok, de annyival sem bírtunk s letettük sorsunkat a gondviselő Isten kezébe. És ekkor kopoktatott ön. Mielőtt ajtót nyitottam volna, igy szóltam lányomhoz: “Mielőtt kérnétek, megadom néktek.’’ ön azt mondotta, hogy megrongált egészsége miatt kénytelen ezen a vidéken hosszabb időt tölteni. Szerény jövedelme azonban a szállodai árakat nem bírná el. Befogadnám-e önt feleségével együtt lakásomba? És amikor még ki sem mondtam az “igent”, aggódva gondoltam arra, hogy miből fogom az önök számára az első ebédhez szükséges élelmi cikkeket megvásárolni? Egy árva centem sem volt s idegen voltam e kis nyaraló helyen, tehát hitelre nem számíthattam. Amily hirtelen ez a gondolat megszületett elmémben, ép oly hirtelen szivemet Istenhez emeltem és egy elröppenő sóhajban segítségét kértem. Talán emlékezni fog rá, hogy amint kifor- dúlt, hogy az állomásról ide szállíttassa podgyászát, a kiskaputól visszatért és igy szólt: “Talán jó lenne, ha egy pár dollárt biztositékképen előre lefizetnék?” És átadott nékem öt dollárt. Ebból az öt dollárból készítettem én azt az ebédet, melyet ön és kedves felesége házamban először oly jó étvággyal elfogyasztott. Csu- dálkozik-e azon, hogy én hiszek az Istenben ? Életemből sok ily eseményt tudnék elmondani, melyek engem mind arról győznek meg, hogy van Isten és pedig olyan Isten, aki törődik vélünk, szegény halandókkal.” Ez a férfi mélyen meghatva darab ideig hallgatott. Azután oda lépett háziasszonyához és igy szólt: “Asz- szonyom! Köszönöm. Szavait soha sem fogom elfelejteni. Az Isten létezése mellett ez még a legerősebb érv, amit valaha életemben hallottam, óh boldog, igen boldog lehet az, aki úgy tud hinni, mint ön. Én az élet örömeit és fájdalmait a puszta véletlennek, vagy legfeljebb egy kegyetlen erő szeszélyes játékának tulajdonítom. E perctől fogva azonban legerősebb vágyam ez lesz: vajha jönne az én életembe is olyan időszak, amikor oly erős hittel dicsekedhetnék, mint az öné! Akkor boldog, nagyon boldog lennék. Áldja meg az Isten!” Hát mi, birunk-e ilyen hittel? Hiszünk-e az isteni gondviselésben? Felismerjük-e életünkben az Isten segítségének jeleit? Ennek a jó öreg asszonynak az isteni gondviselésbe vetett hitét élettapasztalatai csak táplálták. Nekünk is vannak ilyen élettapasztalataink, melyek éltető elemeit képezhetik a személyes, a mindenekre gondot viselő, segítő Istenbe vetett hitünknek. Emlékezzetek csak! Hányszor állottunk már a sir szélén! És eddig még nem estünk bele. Ki tartott vissza? Az Isten. Hányszor hullattunk keserű könnyeket! Ki szárította fel? Az Isten. Hányszor beborúlt felettünk életünk derűs ege! Ki oszlatta el a sötét fellegeket? Az Isten. Hányszor voltunk már azon a ponton, hogy lábaink felmondják a szolgálatot és összeesünk a végveszedelem örvénye felett! De ha az ingadozás eme
