Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-16 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. sz. 1915 JANUÁR 16. 2 A BAKA-THEOLOGUSOK. A magyar reformátusok a háborúban. A hatalmas kőtömegnek, Budapestnek a szive a mostani történe. ti időkben sem tud a sikpusztalakó magyarság szivével összedobbanni. Szomoritó ez, hogy a veszedelemben is idegenek vagyunk egymáshoz s amit a Tisza-Duna mentén lelkesen éreznek, mi idefent ma sem tudjuk mélységesen átérezni. Itt van például egy történeti jelentőségű, hazafias eset, melyen a főváros sajtója kurtán átsiklott s a főváros népe. pedig tudomására sem méltatta, midőn ugyanis most Budapestre, a központi honvéd önkéntes altiszti iskolába, lobogó nemzeti zászlóval, hazafias zengő éneekel, a hét egyik reggelén bevonult a debreceni öreg kollégiumnak közel hatvan főnyi olyan papjelölt diákja, kik, a törvény által nyújtott kedvezményről lemondva, a haza fegyveres védelmére honvédzászló alá esküdtek. Értsük meg, e derék ifjakat semmiféle világi törvény nem kényszeritette, hogy mint Jézus egyházának jövendőbeli papjai fegyvert fogjanak az édes haza védelmére; a háborús vészben is békén tanulhattak volna tovább, vagy kérhették volna, hogy a kórházakban teljesítsenek vigasztaló, ápoló szolgálatot s ők mégis nem bujkáltak, mint azt itt Pesten könnyű lélekkel cselekszik vilá~i foglalkozású, épkézláb ifjak, hanem a magyar vidék, a falvak és tanyák közvitézei után, hogy sorsukban osztozkodjanak, az édes hazáért példát mutatni, vértanu- sággal áldozni hadba szálltak... E debreceni theologus bakákat, derék tiszteletes atyafiakat, mint pozsonyi evangélikus kartársaikat, világi törvény nem kényszeritette fegyverfogásra, sőt inkább sok évszázados privilégiumról mondtak le, noha midőn igy az úttörők töviskes ösvényére léptek, egyházuk papsága jórészének felfogásával is ellentétbe kerültek. . . Mi láttuk, midőn Pest népe szóval és nyomtatásban nemzeti jelentőségű eseménnyé avatta kóbor “labdarugóknak” hazatérését, ami debreceni diákjainknak, papkat onáink - rak azonban sem a tömeg lelkesítő ujjongásából, sem az ünnepélyes fogadtatás bokrétáiból, sem a sajtónak e nem közönséges eseményt leszögező elismeréséből nem jutott ki, ellenkezőleg, itt Budapesten a “hittesvérek” még éjszakai szállást sem adtak a debreceni theologusoknak. Az egyik diák kaszárnya vaskilincses kapuját ugyanis azzal csapták be a csukaszürke egyenruhában kopogtató atyafiak előtti: — Baka theologusok számára nincsen hely a református theolo- giai fakultás internátusában. Szomoritó ez, hogy ennek a hatalmas kőtömegnek, Budapestnek szive a mostani történeti időkben sem tud a sikpusztalakó magyarság szivével összedobbanni. A magyar református falvakban a harcbahivott köznép, bevonulás előtt, mindenütt ‘‘megáldozott,” t. i. papjaikat kérte az “Úrvacsora” kiosztására. E magyar református falvak vitézi lelkűket igy megerősítve, mindenfelől megnyugvással, hősküzdésekre, vitézi halálra készen sereglettek a zászlók alá, a debreceni tiszteletes atyafiak is ugyanéképpen úri szent vacsorát vettek a Rákóczi harangjáról nevezetes “nagytemplomban” s azután felesküdtek: — Te benned bízva. Uram! — a magyarság hadizászlójára... A vén kollégium falai helyett ezentúl a Péterfia-utcai honvédkaszárnya lett az otthonjuk és a vén kollégium cétusaitól, diákszobáitól búcsúzván, bizonyosan rázendítettek a régibb diákok szilaj bucsu- dalára: J Indul nagy útra az árva diák, Feszítik agyát karakán ideák, Jó bor. mibe gondja temetve leend, Szép lány, kit amúgy magyarán ölelend... Búcsúzván a vén kollégium cétusaitól, bizonyosan rázendítették., elénekelték még utolszor a régi debreceni diákok bucsudalát, átérezve, hogy drága hazánk az a “szép lány”, kiért ők mostan halálos ölelésre indultak s hogv nemes magyar vérük az a “jó bor”, melyet midőn áldozatul csor- ditanak, az örök dicsőséget isszák ki... És azontúl a kaszárnya lett az otthonjuk, hol, a palástot puskával felcserélvén, gyönyörűséges vigasszal, nagy példával szolgáltak a Hajdúságból. Kunságból, Biharból és a szőke Szilágyból összeteborzott honvéd-közvitézek, a esa 4 _ 1 ládapáknak és alig serdült legényeknek, akik, hogy egyszerű magyar lelkűk hódolatát kimutassák, a “ződfülü” újonc diák-katonák “csajkáját” kimosogatták, az ebédosztásnál is előrebocsátották őket... És a Péterfia-utcán, a kaszárnya szobái a győzelmes, a csodatevő magyar hit templomai, vá szenttelődtek, midőn a tiszteletes diák-honvédek takarodókor, lefekvés előtt, ősi magyar kálvinista zsoltárjaikat elénekelték és az ébresztőnél is énekszóval keltek fel... Még a legáftalkodottabb “vén csontnak” is könyek perge- deztek szeméből az érceshangu ifjak hozsánnázásán... A dobosok dobja sem úgy, sem az dübörögte, mint máskor .Kelj fel katona, Megfőtt a zupa... Ezentúl, hogy a debreceni hármas honvédbaka-kaszárnyában a papkatonák zsoltáréneke felzen- dült, a legátalkadottabb vén csont is megértette, átérezve, hogy az ellenségektől megtámadott haza, a drága, egyedüli szent magyar haza hívogatja fiait s most már csakugyan mindnyájunknak menni kell... Megértette ott mindenik, hogy mit kívánt névtelen fiaitól a haza, midőn a debreceni hármas honvédbaka-kaszárnyában estereggel elénekelték zsoltárjaikat a diák-katonák s még a dobosok buta dobja is a haza hivó szavát dübörögte ezentúl. Ezek a diákkatonák délutánonként, a szabadjokra hagyott pihenő-órákban, Csokonai, Petőfi, Pósa busmagvar nótáiból is dalolgattak a hajdú, kun s bihari magyar tanyákról seregbeverődött öreg s fiatal, kemény paraszt, dolgos magyar paraszt katonatársaknak és a kérges férfiaknak felneszeit a fásult lelke, megértették, átérezték, hogy a világ gyűlölködő népe között mennyire egyedülálló nemzet a magyar s hogy minekünk, ha itt élni akar Árpád népe. halni is kel! tudnunk és szeretnünk, nagyon szeretnünk kell egymást... Debreceni hármas honvédbaka-kaszárnyában ámde ezek a pihenő-órák meg voltak számolva, a diák-katonák egy hétfőn reggel vonultak be a kaszárnyába s még délelőtt “felszerelték” őket, délután már gyakorlatoztak... Szerdán a többi honvéddel együtt harcszerü kivonulásuk volt, csütörtökön fegyverfogást tanultak, pénteken élestöltéssel lőttek, másik hétfőn pedig már az egész város népétől a vasúti állomásig kisértetve, zászlósán, virágosán elindultak, jöttek fel Budapestre, hogy majdan a szörnyű csatamezőkön is vezetésre gyakorlottan, bátor lélekkel szolgálhassák nemzetünk jövő szebb sorsát. Az alföldi református magyarság papjai közül egyébként mindjárt a világháború kezdetén negyven, már állomásban levő ifjú káplán jelentkezett katonai szolgálatra, majd példájokat követték a debreceni öreg kollégium összes hittanhallgatói is, akik közül hat- ranan fegyveres szolgálatra jelentkeztek, mig többi társaikat kórházakhoz osztották be. .. Hatvan tiszteletes atyafi tehát most a csapatnál szolgál s midőn igy ifjú vérüket és életüket, példát mutatva ajánlották fel a hazáért, ha már nekik Pesten az ősz késő virágaiból nem jutott egyetlen szálacska sem — hogy példájukból épülhessünk, laz ifjú vitézeknek legalább nevét, törzsökös magyar gyönyörű névsorát közlöm. A debreceni hittudományi kar negyedik évéről: Imre János, Török József, Szoboszlai Sándor, Varga Ferenc, Papp Lajos, Kádár Miklós, Huszár Endre, Farkas Sándor, Nagy A. Zoltán, Fülöp Ferenc, T. Kiss Sándor, Ráez Géza, P. Nehéz István, Gyöngyösi Bálint, Papp Imre; harmadik évi: Kacskó János, Kocsis Imre, Somogyi Pál, Csornai Zsig- mond, Veress Imre, Bakó Ödön, Papp Andor, Vecseri János, Kerekes Gy. Imre, Szabó András, Tisza Sándor, Leel-Őssy István, Kulcsár Dezső, Andó Ferenc, Köblös István, Körősi József, Molnár László; a második évi: Fehér Imre, Szabó Gerő, Juhász Ferenc Ka- kasi Lajos, Barkász Imre, Szath- raári Lajos; első évi: Toó Ferenc, NA ári János Kiss Sándor, Ko- bambán Kálmán, Jakab Sándor, Bencze Sándor, Kovács Mihály, Leel-Őssy Árpád. Thury Leverte, Dezső Balázs, Fehér Gusztáv, Szűcs Antal. Partba Béla, Va ga Tstván, Huszti Béla hittanhallgatók és káplán Csüry István meg Révész Lajos azok a debreceni baka-theologusok, kikre — áldozattételeik eme istenitéletszQrii- leg felséges, megrázó napjaiban is — kegyelettel és büszkeséggel tekinthetünk mi, a szánalmasan sorvasztó tetszhalotti álomból talpra toppant jó magyarok.
