Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-15 / 24. szám
10 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 24. sz. Junius 15. Regény. AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. Irta: Jókai Mór. (Folytatás) A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe húzódott félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasit egy félkört a züvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, halottá jól a metszett üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint belül a padlóra leesett, akkor azon a nyíláson látott benyúlni egy kezet, mely az ablak zárját keresgélte, azt elforditá s ismét visszahúzódott, azzal az ablakszárny feltárult csendesen s az egész ablak föl- emelkedett az ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik pillanatban ott állt Hermina előtt egy sápadt, halovány rém, testéhez tapadó fekete ruhában, fején ösz- szecsapzott hajfürtök, a hogy a vizbeful- takat szokta kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt súgta hozzá: “ én vagyok, ne kiálts! ’ ’ Talán ez is újra egy álom?. .. Mint a vízbe hajított fejsze bukkant alá az apjától elitéit fiú a Duna mélyébe. Elbúcsúzott egy szóval a világtól, azzal a szóval kegyelmébe ajánlá magát a túlvilágnak, s azzal a tudattal sülyedt a mély vizekbe, hogy onnan csak lelke jöjjön vissza. Egy pár kis buborék, mely a viz színére feljön, ott egy percig eléb — tovább libeg, azután szétpattan — és az volt a lélek? Mozdulatlanul, karjait egymásba fonva ért le a fenékre, a vízbe nem hullani oly sebesen, mint a légben, ott az esés valami sajátságos gyönyörérzettel jár. mint ha lágy szellemkarok emelnék a hüllőt. Egyszer azután feneket ért. Érzé a lágy iszapot arca alatt, mely gyöngéd párnát igér az aluvónak. Akarta, hogy alugyék ottan. Teljes öntudatánál volt, lélekzetét visz- szafojtotta és karjait egymásba fonta, úgy feküvék hanyatt és hagyta maga fölött a vizek nagy tömegét csendesen el- hömpölygeni. Most egyszerre akaratlanul lélekzetet keleltt vennie, a test nme folytatta életszeres működését, a légzési szervek hivatásukat teljesiték s az önkéntelen lehellel erőszakosan tört utat. Ah de azon elem nem a meleg vér osztályosainak való, a lélekzetet vevő tüdőbe viz omlott, öldöklő halálos elem, mely életet nem ád ott. E percben egyszerre elveszté Lőrinc öntudatát : lelki tudat, elhatározás, emlék és bánat egyszerre elmúlt leikéből, a lélek maga is ki tudja hová lett? valami vak ösztön, az állati étvágy vette át a kormányt a test idegei fölött, a mint a halálos elem a tüdő érzékeny pórusait érinté, szétpattantak az ifjú karjai, lábai felrúgták a testet s kétségbeesett vonagló evickéléssel hajtották őt fel a magasba, néhány perc múlva a viz színén érezé magát, az áldott levegőn, mely újra életet adott kínzó szerveinek. Csak most kezdett öntudatához jönni mét. Teljes lélekzettel szívta magába a levegőt. Kezdett gondolkozni. A mint a fejét félig kiemelte a vízből, látta néhány száz öölnyire onnan a sötét éjben a világosabb vizszin felett a jobbra-balra tétovázó csónakot, melyben két férfi csáklyával keresgél valamit a vizekben. Erre hányát feküdt a vízben, hogy csak szája látszott ki belőle, nehogy észrevegyék. Lábaival tovább lökte magát, hogy még messzebb távozzék tőlük. Kezdett gondolkozni. \Tem volt bátorsága többé meglátogatni a vizek fenekét, minden izma megtagadta tőle e halálra vivő szolgálatot. A helyett egy merész gondolata támadt. Az a gondolatja, hogy — újra kezdje az életet 1 Ez a gondolat a legbátrabb és legnehezebb . .. Á csónakosok még folyvást a Duna közepén t.évelyegtek, sietni kellett azzal, a mit gondolt. Most nagy lélekzetet vett s aztán lehúzta magát a viz alá: csak olyan mélyen, hogy feje ki ne lássék abból s jól megjegyezte magának az irányt, mely a parthoz vezet, erős lökéssel elkezde úszni a viz alatt. Gyakorlott úszó volt. a inig valaki kétszázig elszámlált, ő addig el tudott lenni a viz alatt s lélekzetet venni ismét óvatosan merült fel, hányát bocsátkozva, csupán arcát emelve ki a vízből. Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt, a habok magasan jártak, nem vették onnan észre. Néhány perc múlva a partot érték Iá bai; sűrű rekettye-bokrok közé jutott ki, ott leült és elbújt pihenni. Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú ut állt előtte és azt hirtelen meg kelle gondolnia. Nemsokára vette észre, hogy a csónak visszafordul és a part felé tart, elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a rekettye-bokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka elrejtette, futhatott, a merre akart. A mint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami irányban, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellene áll: a szél vol' az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, a merre a szél akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy utjok mind a kettőnek. Az a Malárdyak kastélyát rengetni sie- . tett, ö a Malárdyak szivét, annak a házte- | tőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a i kertek virágával, a kire oly büszkék vol- ! tak mindannyian, a kit oly nagyon szeret- ; ttk. | Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem vihető. ; De ez jó szövetséges volt most, olyan éj- i szakát csinált számára, a mikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve | bújik el s nem kószál a puszta udvaron! a süvöltő zugás eltemeti a léptek zaját, a dörömböző kéz minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki azt a halk kocogtatást a leány háló szobájának ablakán, a háztetőről leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése. Lőrinc előbb bekémlelt az ablakon, ha ] egyedül van-e az, a kit keres. Az éji lám- 1 pa is érezni látszott a künn zugó szelet, ; néha egészen elfulladt világa, máskor ismét nagyot lobbant s téveteg fényt vetett a szobába. Lőrinc láthatá, hogy Hermina egyedül van. Halkan megkocogtató ablakát. A leány | felébredt reá. ' Lőrinc látta, hogy az álmából felébredő merően bámul reá, s nem siet ablakát felnyitni. Tán megrettent? tán félelmében van? vagy talán nem akarja? Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen lést metszett gyűrűje kövével az ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átve- íé magát a párkányon. Ott állt azután menyasszonya ágya előtt, a menyegzői éjszakán s azt mondó neki: — Én vagyok! én vagyok a te vőlegényed. Nézd, milyen hideg a kezem! A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? s takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt sokszor az ember. mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud. — Hermina, szólt hozzá a vőlegény, vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki | tudja mi? én a halálországból jövök, s ha ! akarod, ismét visszamegyek oda. A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le a viz- cseppek vőlegény szép fekete hajfürtjeiről, mint reszketnek kezei a hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos | órában az őt betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor cl Cl s lassan kinyújtó