Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-20 / 3. szám
3- sz. 19112 január 20._________________Amerikai Magyar Reformátusok Lapja ő előbb szeretett minket (I. Ján. I V :I9-) Semmi esetre se sértem meg alapigénket, ha azt állítom, hogy e gondolat benne foglaltatik. Hangja távol áll a külső szenteskedéstől, mely nem ismer töredelmet. „Eledbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orcádnak világa elé.” A ki igy nyilatkozik, az beszélhet Istenről, mint hajlékról. De mi csak akkor szeretjük Istent viszont, ha bizonyosok vagyunk a felől, hogy ő szereti a bűnösöket. Az emberektől önfeláldozó szeretetet követelő Isten önmagát adta áldozatul szövetséges népéért. Ha a keresztyénség Istent nem a legfőbb szeretettérgyul állítja elénk, kit érdemes szeretni azoknak, kiket ő érdemtelenül szeretett, akkor a keresztyénségnek nincs szerepe és létalapja. Ha meggyorsított léptekkel sietünk ama ■hely felé, hol tudjuk, hogy szerető szivek és karok várakoznak reánk, bizonyára Istenünkhöz is késedelem nélkül lehet és kell mennünk. A kit kényszeríteni kell e kiváltságra, a kinek nincs ideje imádkozni és Isten elé járulni, az nem hatolhat be e vers szellemébe, ellenkezőleg az ilyen annyira elmerül a vagyon- és gyönyörhajhászatban, hogy lusta és tétova léptekkel ballag ama hely felé, melynek a legkedvesebbnek kellene lenni reá nézve. Ha nem feleltek meg e kinyilatkoztatott szövetséges Isten szere- tetének, akkor e vers szavai nem illenek szátokba. Az otthon biztos hely. A hol szeretet készít nekünk otthont, ez több, mint valami biztonsági hely a zivatarban; nem csak tűzhet-nyújt a kivül keletkező bajok ellen, oltalmat ad a félreértések ellen, melyek más ■helyeken várnák reánk; oltalmat ad a szívnek. észnek és testnek egyaránt. Manapság, mikor a műhelyek és hivatalok a szónak valódi és átvitt értelmében olyan távol vannak az otthontól, ez a kényelem nem oly nagy, mint lennie kellene; de azért vannak olyan igazi otthonok, hol tényleg feltalálható, mit vázoltam, hol a rokon szivek kölcsönös szeretete kizárja a betolakodót. Épen úgy Isten nekünk menedékünk, oltalmunk a viharban, biztos helyünk a zivatarban. A keresztyén szív ,nem látja meg a gondokat Istenben mint hajlékában, a mint hogy a gyermek is otthonosan érzi magát anyja ölében. A legbátrabb hübérur se érezte magát sáncárokkal körülvett erődjében olyan biztonságban, mint mi, ha Isten a mi hajlékunk. Ha most nem tudjuk, mi az, ha lelkiismeretűnk furdal s külső veszély fenyeget, még megtudhatjuk. Ha ilyen körülmények közepette nem megyünk Istenhez oltalomért, akkor alapigénk kifejezés módja más, mint a mienk. Az otthon az ellátás helye. Ezt legjobban talán a gyermekék méltányolják, mert nincs semmi oly hűséges s bizonyos tekintetben oly megható és kellemes,'mint az a bizalom, melylyel kicsinyeink szükségleteik kielégítését várják a szülői házban. És ugyanilyen bizalommal tekinthetjük Istent hajlékunknak. Gyermekkorunkban haza szaladtunk, nem csak azért hogy együnk, hanem ama reményben, hogy a mire szükségünk van, megkapjuk. Közülünk sokan visszaemlékezhetnek ama megdöbenésre, midőn arra a felfedezésre jutottunk, hogy sok, általunk szükségesnek gondolt dologgal szerető szüléink képtelenek voltak bennünket ellátni. Mi naponként és óránként mehetünk Istenhez, hogy megkapjuk mind azt, mit kívánunk. Nincs egy csipetnyi szegénység se abban a hajlékban, ő kitárja- kezeit, hogy táplpljon minket és csak azért tesz szomjasokká, hogy áldásaival kielégítsen bennünket. Korlátokat állít elénk kegyelmes akaratából, mely azért tagad meg valamit, hogy jobban áldjon. (Folyt, köv.)-meg volt szeppenve. A kormányzóné igen jó asszonynak látszik, -hogy szinte lehetetlen, ha a dolgot előtte tisztázzuk, hogy megharagudjék. — Nagyon sajnálom, ha nem vagyok veled egy nézeten, — monda a sógorom. Mart a kormányzóné lehet angyal, jó lelkű, jó szivü, amint mondjátok, de kérdés, hogy a kormányzó ur olyan-e? Aztán megjegyzi magának az egész csínyt és levonja belőle a konzekvenciát! Ez az, amit mondani akartam! Ezzel hanyatt dőlt hintaszékében és bodor füst felhőket bocsátott a levegőbe. Mi ketten, a két nő, a főbünösök, kissé hüledezve tekintettünk egymásra. — Van valami igaz benne! — mondá Edith halkan. — Úgy kell nektek! — jegyzé meg Ottó. Most pedig asszonyka jer haza! Nekem sok dolgom van még, aztán te is tiz óra óta nem voltál odahaza! És az emelkedett hangon mondott figyelmeztetés emlékeztetett kötelességeimre, tehát elváltunk Edifchéktől; kissé le voltam hangolva, csak Ottó ujjongott és idézte a közmondást: „A ki másnak vermet ás, maga esik bele!” Másnap, amint a sógorom megjósolta, a marciális néger szolga meghívót hozott az estélyre s azonkívül egy finom, illatos levelet. Gyanútlanul bontottam fel a levelet s mélyen elpirultam, mikor olvastam, hogy a kormányzóné az „ügyészné asszony” egészsége után tudakozódott igen meleg szavakban, egyúttal kérte, hogy szolgájának adja meg a választ. Én némán, szivdobogva ültem a helyemen. Erre a barátságos felszólításra újból hazugsággal válaszoljak, sehogy se volt Ínyemre. Azt izentem a szolgával, hogy a választ később fogom elküldeni s mivel Ottó tanácsot adni nem tudott, Edithhez siettem, hogy közöljem vele a dolgot. Edith és férje épp otthon voltak s odanyujtottam nekik a kormányzóné levelét, hogy olvassák el. Mohó kíváncsisággal olvasták át. — Nos, — mondá Edith, — ez az asszony valóságos angyal, csak épen hogy szárnyai nincsenek. — Igen, ezt én is állítom, — feleltem őszintén. — De mit tegyünk most? Hazudjunk újból? Én nem teszem meg. Hát soha se jövünk ki éhből a fura helyzetből? Hisz ez kétségbeejtő! Mind a hárman komolyan és némán pillantottunk egymásra, végre Edith törte meg a csendet: — Eh, mit, — felelte határozott hangon, szorultságunkban nem kapkodunk, merész elhatározásunk van, ketté vágjuk a gordiusi csomót. A dolognak véget kell vetni, különben nincs nyugtunk! Hilda és én újból elmegyünk a kormányzónkhoz s ott mindent töredelmesen bevallónk és meggyónunk s elmondjuk bü- bíimó hangon az elkövetett csinyt elejétől végig. Ez az egyedüli megoldás. Sam, az Edith férje aggódva pislantott ránk e szavakra, mert még mindig tartott a kormányzó haragjától. — Nos, Sam, — kérdeztem félénk hangon, — mit szólsz hozzá ? > Ránk pillantott és nevetett. — Nem bánom, felelte, — menjetek, de jól csináljátok a dolgot. Talán jóivá lehet tenni. Csak ügyesen! És úgy is történt. Jóllehet mig oda mentünk, olyan forma izgatottságot állottunk ki, mint mikor valaki a fogorvoshoz megy zápfogat huzatai; azonban a dolog jobban végződött, mint reméltük volna. A kormányzóné oly jólelkü volt, szívből megbocsátott. Aztán meindeniféléről beszélgettünk: divatról, színházakról, jótékonyságról, stb. Erkölcsi szempontból a férjünknek nem lett volna szabad minket az estélyre elereszteni, azonban észszerű szempontból igen S mi el is mentünk, kitünően mulattunk és táncoltunk. A kormányzóné roppant barátságos volt hozzánk s nem is mutatta, mintha a csínyre emlékeznék^ Én pedig levontam a tanulságot az esetből és azóta a legszigorúbban szem előtt tartom, hogy: — Ne hazudj!
