Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-15 / 24. szám

XIII. ÉVFOLYAM, 24. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1912 JUNIUS 15. VOL. XIII. NO. 24.

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON FeleKis

szerkesztő: H.XKSAXYI I.ÁS/,1.0 new yorki ref. lelkész.

PUBLISHED EVERY

SATURDAY.

Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 1879.

AZ UJ MAGYARORSZÁG.

Odahaza Magyarországon, nagy és vég- zetszerü dolgok történnek. így messziről az egész átalakulás, az egész forrongás olyan érthetetlennek, olyan különösnek tetszik, hogy önkéntelenül is azt kell kérdeznünk: miért?

Tudjuk, hogy a Deák Ferenc alkotta kiegyezés óta Magyarország óriási léptekkel haladt úgy kultáris előhaladás, mint a gazdasági megerősödés terén. Akkor, amikor a haza bölcse a leigázott nemzetet összebékitette megkoronázatlan uralkodójával, akkor Magyarország körülbelül még olyan helyet foglalt el az európai államok között, mint például most Montenegró, a melynek lakossága tudvalevőleg főként disznó-hajcsárokból áll, kultúrája pedig olyan, hogy magának az uralkodónak kell verseket írnia, nehogy nemzetére valaki rásüsse, hogy csupa analfabétából áll. 1867-ben Magyar- ország, egy erejétől végkép megfosztott, egy gazdaságilag teljesen tönkrement ország volt. És alig 30 évvel később Vekerle és Bánffy idejében már olyan törvények biztosítják az ország jólétét és előrehaladását, a melyek tanúságot tesznek arról, hogy újabb 30 év leteltével Magyarország már sokkal közelebb fog lenni önállóságához, mint volt akkor, a mikor oly sokszor vérrel akarta megszerezni azt. 1896-ban, midőn Magyarország ezredéves fennállásának ünnepét ülte, már be tudtuk bizonyítani a müveit nyugat előtt, hogy a legjobb utón haladunk, mert akkor már reá tudtuk mutatni a romjaiból újjá épült csodaszép Budapestünkre és-modernül berendezett szép fejlődő országunkra, vagyis be tudtuk bizonyítani, hogy Magyar- ország nemcsak verekedni tud, hanem tud békésen dolgozni is és biztosan halad azon az utón, a mely a müveit országok sorába vezet. Ezek a napok voltak Magyarország megújhodásának legszebb napjai.

És azután. Azután már csak ex-lexek- ről, nagy nemzeti ellentállásról, darabont uradalomról, koalíciós kormányról, nagy nemzeti kiábrándulásról és végül az egyszer már meghalt, de újra feltámadt 67-es párt uralomra jutásáról és Tisza Istvánnak sokat emlegett erős kezéről lehet csak beszélnünk.

Határozottsággal állíthatjuk, hogy a legutolsó 10—15 év alatt, még a legkisebb balkáni országocska parlamentjében is többet dolgoztak, több, a modern korhoz simuló uj törvényt alkottak, mint szeretett hazánkban. Mert hogy is lehetne elvárni attól a magyar néptől, a mely még itt az idegenben is csak örökös gyűlölködéssel van, hogy valaha valami kérdésben összetartana.

Magyarországnak, valljuk be őszintén, szüksége van arra, hogy erős kéz kormányozza, mert parlamenttel biró országban dolgozni kell, nem pedig verekedni és lövöldözni. Ma olyan erős párt van otthon az uralmon, hogy az összes, az ország boldogulását és előrehaladását biztositó törvényt megalkothatja. Ebben a munkájában pedig egy 40—50 főnyi ellenzék, a mely maga sem tudja már, hogy tulajdonképpen miért is harcol, — a külön jegybankért, a külön vámterületért, a nemzeti hadseregért, vagy az uj demokratikus választójogért, vagy a húsos fazékért, — minduntalan megakasztja. És ez végre örökké még sem mehet igy. Minden müveit országban a többség szava dönt, legyen már végre nálunk is igy. Szűnjön meg már végre az örökös harc, jöjjön el már az uj Magyarország, a modern Magyarország boldogabb jövőjének kora, egy olyan kor, a mikor mi, ide az idegenbe szakadt magyarok is büszkén vallhatjuk, hogy magyarok vagyunk.