Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-23 / 12. szám

2 Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 12. sz. 1912 március 23. A BŰNÖS ASSZONY A SIMON HÁ­ZÁBAN. (Folytatás) Istennek hála! az Idvezitő jó szívvel volt irántunk. De Simon, se az ő társasága nem irányadó neki; egy vacsora miatt nem lesz csuszó-mászóvá. Az is közönyös rá nézve, hogy milyen illemszabályokat tart be a bű­nös. Kicsi hajójának egy iránytűje van: mennyei Atyjának akarata. Csak egy kedv­telése: bűnösöket megmenteni, s éppen ezért a szegény, megvetett asszony a leg­fontosabb személy rá nézve a házban. Gyöuyörrel nézi könynyjeit; mély megbá­násból erednek azok; s azért szabadon pár­tolja az egész társaság előtt, minden nyo- mrultnak, minden szegény, görnyedő és ke­gyelemre szoruló bűnösnek bátorítására és vigasztalására. Ugyan kinek jönne kedve ahhoz, Ihogy ilyen szelíd, alázatos és kö­nyörületes Idvezitőhöz közeledjék?! Simon susogva beszélt Jézus és az asszony ellen; hangosan és érthetően beszél az Ur az asz- szonyért, és a beszéd fonalát egyenesen oda tereli, a miért az asszony szive vágyik: a bűnök bocsánat] ára. Bizonyára a Simon fösvénységére cé­lozva, melylyel önbiráskodó embereknél oly gyakorta találkozunk, beszél az Ur egy uzsorásnak két adósáról, kiknek előbbi el­engedi a tartozást. A pénzügyekben jártas házigazda helyesen válaszol, hogy az az adós, ki nagyobb összeg elengedésében ré­szesült, hitelezőjét jobban szerethette. Az Ur e választ most Simonra és a nőre alkal­mazza. Rámutat, hogy az asszony sokkal több tiszteletet és szeretetet tanúsított ve­le szemben, mint Simon. Ha a házigazda tulajdon szavai szerint a nagyobb szeretet, a nagyobb adósság elengedésének bizonysá­ga, igy világos, hogy az asszonynak sokat bocsátott meg, de annak, a ki kevésbbé sze­retett, kevesebbet kell megbocsátani. Ezzel Simon finom, dorgáló prédikációt kapott. Megvetéssel nézett az Urra és az asszonyra; az Urra azért, mert nem látta be, hogy ez a nő bűnös, és az asszonyra, mert rossz hirü volt. Most Simonnak saját szavai szerint a nő egyszerre mint olyan személy állott, kinek sok bocsáttatott meg, tehát Isten szemei előtt nem volt többé rossz egyén ;és az Ur eljárása igazolt volt, mint olyan egyéné, kí a sziveket vizsgálja, s igy egészen másként bánt az asszonnyal, mint a rövidlátó Simon. E mellett Simon úgy tűnik fel, mint olyan ember, kinek ke­vesebb lett megbocsátva. Persze, nem tudta hogy nagyobb bocsánatra van szüksége; mert egy önbiráskodó Se tudja azt. Valamint sok bűnös, ki még nem bizo­nyos az üdv felől, Isten előtt kegyelemben van, mert őszinte és töredelmes, épen úgy történt ez asszonnyal is. Kétségkívül, bű­neinek bocsánata felől még nem volt telje­sen bizonyos, de most bizonyos lett. Az Ur igy szólt hozzá; Megbocsáttattak néked a te bűneid. E királyi szavak által az Ur azt bizonyitá be, hogy ő több egy prófétánál; ő az. ki képes a bűnöket megbocsátani, a lel­kiismeretet megnyugtatni, a szivet örömmel eltölteni. Boldog pillanat, örökre forduló­pont volt az asszony életében, midőn bűnei— nek biztos bocsánatát hallotta Jézus ajkai­ról. Hány ezren hallhatták azóta ugyan­azon szent és könyörületes szájból: Meg­bocsáttattak néked a te bűneid! Ránk néz­ve is feledhetetlen az az óra, melyben ezt boldogan tapasztaltuk, s szeretném, ha mindnyájan ezt tapasztaltuk volna, hogy együtt zenghetnők a 103-ik zsoltárt: Áld­jad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. A ki megbocsájtjt minden bűnödet, meggyógyítja minden be- tegségedet. A ki megváltja életedet a ko­porsótól ; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. De én biztosan tudom, hogy közietek többen vannak, kik nem éne­kelhetnek igy. Ha hát köztünk némelyeknek nem bo­csáttattak meg bűneik, az a nagy kérdés, hogy vájjon ezek előkészültek-e bensőleg ezt megnyerni. Ez előkészületre nézve az a fő dolog, hogy valóban tudjuk, miszerint bűnösök vagyunk s a kegyelemre rászoru­lunk. Ha ezt nem .tudod, ne keress megbo- csáttatást. Ha azonban saját szemeidben is •bűnös vagy, s Jézus Krisztus által óhajta­nál idvezülni, akkor az Idvezitő szavait, A DUELLUM. Irta: Komjáthy Sándor. Az apám nagyszájú ember volt. Az apjától örökölhette. Az meg is evett a mulatozásaival vagy ezer hold földet. Apámra már nem maradt föld, hát embereket harapdált. Kapós is volt a megyén. Ha főispánt kellett ütni, csak tolták előre: “Üsd, Feri!” Ha a kom­pániában meg akartak valkit maratni, megint hangzott a biztatás: “Rágd meg, Feri!” Ha meg a szegény féreg vissza mert fordulni fővel, akkor már nem kellett őt noszogatni, hogy “ne hagyd magad, Feri!” Persze, hogy az ilyen veszedelmes hirnévmék csak az anyám itta meg a levét: sok-sok éjszakát kellett átvirrasz tania, hogy ébren várhassa haza az odamaradozót. Különösen Zsadányi főszolgabirtónál volt gyakori a hosszas vacsorázás. Akkor is hajnal felé jött haza, Zsa­dányi Pálnak a nevenapjáról. Lágy tél volt és szárhegyig ért a csizmán' a sár. Anyám pedig nem kívánta az orrukra kötni a cselédeknek az ur állapotát, in­kább maga segített a lehúzásban. Pe­dig nehéz muinka volt ám az, kivált ka­patos ember lábáról. •—■ Te, Kati, hadd csak abba ezt a csizmahuzást! Iszonyú nevetlhetnékem van. — Van a gutát! Feküdj le és aludj. Részeg vagy. — Dehogy vagyok. Még ha lettem volna is, ki kellett ettőll a bolond eset­től józanodnom. De akkor ott kell kez­denem, miikor nálunk voltak ezek Ka­talinkor. Tudod, a Zsadányi sógorával, a Tyukodi Pistával hogy összekabarod- tam akkor is! Hát elfelejtetted? Dehogy! Mikor a gyertyánál akart ,szivarra gyúj­tani és én ráripakodtam, hogy “te pa­raszt, hát mert nálam, szegény embernél vagy, annyi tisztességet sem tudsz, hogy úriember fidibuszszal gyújt ry.” Ismered milyen garasos. De erre gőgösen szétnyi­totta a bugyellárisát, kivett egy százas­bankót s abból csinált fidibuszt magának. Persze, hogy rátámadtunk. — Mit hetvenkedsz! Abba bizol az ilyen virtuskodással, hogy szegény a há­zigazda, nem tudja utánad csinálni. Per­sze, hogy nem csinálom utánad. — Hagyjátok! — szólt ránk a sógora. Elfeledtétek már, hogy Miskolcról került ide közénk a szépapja. Bizonyosan csiz­madia volt ott. — Csizmadia, fakapta. Úrrá lett az unoka! Mindenki hahotázott az ötlete­men. Zsadányi, a ki szeret hepciásfcodni a sóforával, folyton piszkált: — Mondjad neki, Feri! Egy darabig maga is fanyalgott. — No, fel huzva megint az órátok?' Hát csak hadd üsse ki magát! Csakhogy az óra szakadatlanul ütött. A pagát-ultimónak fakapta lett a neve, a skizé “az öreg csizmadia”, a huszonegyé “a fiatal csiszlik.” A huszonegy fogásnál uni-szónó hujjantottuk el magunkat: “Csizmadia, fakapta!” Persze, folyton tőle fogtuk el a huszonegyest. Egyszer aztán lecsapta a kártyát. — Ha egészen megvesztetek, akikor hazamegyek. Elébe álltam. — Egyéb sem kén neked! Egész vár­megyében csúffá tennélek, hogy egyszer voltál szegény embernél vendégségben,

Next

/
Oldalképek
Tartalom