Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-08-05 / 31. szám
31 sz. 1911. Augusztus 5. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3 oldal (Való történet egy misszionárius élményeiből.) Kis kunyhó áll hüs pálmafák alatt A szent Gangesnek mentiben; Ott benn meleg, puha párnáik között, Ifjú, hindu anya pihen. Lágyan ölelve tartja két keze Kát újszülött kis gyermekiét, — De im, a kis szobába csendesen Egy misszionárius belép. “Áldjon az Ur!” — nőnek igy köszön — “Két gyermeked van? Két leány?” “Kettő uram,” és fájdalmas mosoly Reszket a nőnek ajakén. “Kettő uram; s im, nézd az egyiket, Szép >és erős gyerek nagyon, De jaj, a másik miért is született, Bénán, nyomorékon, vakon?” Alig néhány hét telt azóta el, A hindu nőt hogy igy leié, S a misszionárius ismét ott halad A csendes kis kunyhió felé. “Nos, testvér, hogy van a kicsiny család? Fejlődik-ié a bét gyerek?” A nő kebelére egy kicsinyt szőrit, Mig arcán végig könny pereg. “Uram; a szebb, erősebb kis leányt Világra csak alig hozám, S a Ganges szent habjába dobtam én, Az isteneknek áldozám.” “Az isteneiknek adtad gyermekedet?! Hogy az haljon meg, aki ép, S 'életben az maradjon meg csupán, Ki béna, vak és nyomorék ! ’ ’ A férfi hangja fájdalomba fül, S a bus anya igy kesereg: “Óh jaj, nehéz volt ám az áldozat, De mit tehettem egyebet? Kiengesztelni zordon istenink Haragtól égő csapatát, Gyengét, csúnyát nem adhatunk nekik, Csak kincseinknek legjavát!” Isten kegyelmét igy óhajtja, lám, Epedve, a szegény pogány, S mit sem tud arról, hogy az áldozat Be van mutatva ott a Golgotán. Legszebb, legdrágább 'kincsét dobja el, Kiengesztelni istenit, S nem sejti azt, hogy drága, tiszta vér Már eltörölte bűneit. Nézd e pogányt, aki tudatlanul, Botor, de szent ajándékot hozott, Keresztyén te, ki Jézust ismered Segíteni rajt’, szived mit áldozott?! ISTENHEZ KÖZEL. Mikor boldog gyermekkorom Derengő, vidám hajnalán, Összetetté piciny kezem Imádkozva jó anyám: Mit tudtam én kihez rebeg Fohászt könyörgő ajakam! Mit tudtam én, hogy Ö neki Világrontó hatalma van! Mondá anyám: a kis virág Pompája, disze tőle jő. Sötét, zimankós éjszakán Álmodásunknak őre ő Hittem. Eszembe nem jutott Kétkedve titkát kérdeni. Előttem álltak biztatóan egy Mosolygó aggnak fürtéi. De ha dördült az égi bolt, Rám szállt borongó sejtelem. S ő biztatott: a bűnösökre Haragszik Isten, gyermekem! S ahol csatázott a vihar, Honnan a szélvész szárnyra kel, Reszketve pillantottam a Villámok bölcsőjére fel. Megnyílni nem mert ajakam, Félvén, hogy kis szivem szavát Dörgő egek királya Te Nagy Isten! megsem hallanád, Trónod elém a felhőn túlra Festé a rémült képzelet... Pedig nem voltam soha tán Uram! szivedhez közelebb! Dr. Maday Gyulfl. A LEGJAVÁT! bolt harangból (pl. a rimaszombatiból) pénzt veretett. Azután dühében az egész környéket elpusztította és haragtól lángolva tért haza Pelsőczre. Csetnekre zárkózott Fischer András is, egyike azon buzgó reformátoroknak, a kik a Bebek birtokain az evangéliumot hirdették. Ez ellen esküdött erős bosszút a hatalmas ur, s azt végre is hajtotta. A szerencsétlen reformátort 1540-ben hosszas üldözés után elfogatván, a krasznahorkai vár meredekéről a mélységbe taszittatta, a mikor a hü ember szörnyet halt s vér- tanuságával pecsételte meg az ő nagy hitét. Ugyanúgy szándékozott tenni Leudischer (Leutscher- Lőcsei) György reformátorral is, ha az Rozsnyóról idejekorán el nem menekül. Mig ő igy istentelenkedett, az alatt pelsöczi udvarában felnövekedett szép tehetségű egyetlen fia György. Gyönyörű ifjúvá serdült. Feltűnő daliás alak, kinek bámulatos testi szépségéről az azon korbeli emberek magasztalólag emlékeznek. Úgy Írják le, hogy a merre csak megjelent, mindenütt bámulatot keltett és magatartása olyan volt, mint egy fejedelemnek. Atyja, a durva, szívtelen zsarnok, de vitéz, vakmerő férfiú, nagy gondot fordított testi neveltetésére. Ki is képezte e részben úgy, hogy ügyességre, erőre, bátorságra és vitézségre senkisem mert vele mérkőzni. Már mint ifjút csodálták, később pedig valósággal bálványozták hívei. Csak intenie kellett és a tüzbe, halálba is rohantak vele és érette. Akkor a rettenthetetlen vitézséget tartották legfőbb dolognak. Az volt a legderekabb ember, a ki a legtöbb és legnagyobb virtust vitte véghez. Hát ilyen virtusos ifjú volt Bebek György tetőtől talpig. Hanem a lelkét... azt csak félig művelték ki. Csak katonának nevelték, vallással, tudománynyal nem igen táplálták, a mi nem is csoda, olyan apa mellett, mint Bebek Ferenc. Vallásos tanításban ugyan bőven részeltették a pálos, vagy mint a vidéken nevezték: veres barátok, de a léleknélküli, üres hit az éles eszü gyermeket nem elégítette ki. A levegőben kavargóit már a megtisztított tudomány, terjedt, mint az apostol szavai szerint, a kis tűz, mely nagy erdőt megéget. Nem lehetett ezt az isteni tudományt megoltani, nem lehetett tőle seekit elzárni. Betört a zárdák falain, a várak bástyáin; áthatolt a durva katona-őrségeken, a föurak és királyok ydvarán, a papok és szerzetesek celláin. Bizony az ifjú Bebek György is, hiába óvták, csak szívott ebből az éltető levegőből. Mert a lelke saomjazta. Kényurasághoz szokott, zsarnoki hajlamú ifjú volt, de szive illetetlen, lelke fogékony minden szépre és jóra. Sokszor visz- szariadt apja gyilkos erőszaktételétől és sokszor gondolkozott: miért nem jön az ő udvarukba egy szerető lélek, egy jó szivü rokon, egy édes testvér? Mindig és mindenütt vad, marcona alakok, s az a sok vér, mit ártatlanul kiontanak, s az a sok kincs, mit rabolva összegyűjtenek! Édes anyját korán elveszítette s mostohát kapott Varkóczy Katalinban, a kivel Bebek Ferenc második házasságra lépett. A fiú mindjobban érezte az egyedüliséget, szive mindjobban vágyott a szeretetre. Ekkor látta meg Patócsy Zsófiát Erdélyben, a hol apja, Bebek Ferenc ez időben már Izabella királyné bizalmas embere és főfőtanácsadója volt. (Folyt, köv.)
