Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-17 / 24. szám
24, sz. 1911. Junius 17. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal. TALIZMÁN. Mi az, mi a földi éltet Megszenteli s folyvást éltet. Mint sötét éjben a fáklya Dús világot hint a lángja. Mint a Mózes bokra régen, Folyvást ég, de még sem ég el. Mi ad gyógyirt a kebelnek, Ha az fájdalommal tel meg. Mi szárítja fel könnyeit, Mi az, mi minket idvezit?! ? .......A hit, a hit. Mi az, mi — e földet járván — Folyton kisér nem hagy árván. Mint a nap, ha űzi felhő Elborul, de újra feljő. Mi az, mi ha fáj a lélek, Tart elébe bűvös képet. Ha szivünk tépi a jelen. Fényes jövővel megjelen. Mint a horgony a hajósnak Melybe vészben megfogózhat, S legyen sorsunk bármily kemény Túl ragyog a sir éjjelén?! .......Az a remény. Mi az, mi egyszer felfakad A keresztyén szive alatt. És azontúl a merre néz Körötte üdv, áldás tenyész. Minek nincs e földön sírja, Mert nevünk az égbe Írja? Sürget áldoznunk, jót tennünk, Mintha Isten szólna bennünk. Mi a legfőbb égi virtus, Miben volt első a Krisztus ? Mi az, mi a földön ritka, Pedig benne üdvünk titka. Már itt menyországot talál, Mert erősebb mint a halál. Mi az mi a koporsóra Dicsőülés fényét szórja. Ima és hü emlékezet Együtt fog sírjánál kezet. Mikor a szív holttá fagyott, A jó termés mit itt hagyott Emel örök emlékeket, Istenhez visz, a mit vetett? ......A szeretet. Forgács Endre. A mi munkánk. . . A mi munkánk, hogy sokaknak szálka a szemében, Tudjuk mi azt, nagyon tudjuk, — észrevettük régen; Hogy sok büszke, kényes fülnek nem tetszik ez ének, Hogy imánktól, énekünktől ijjedezve félnek .... I Krisztus neve sokak fülét irgalmatlan sérti!... ' Az is igaz, hogy dolgunkat sok ember nem érti; Tudjuk azt, hogy ellenünk van majdnem minden ember, Sok ezer bár nyíltan, bátran még csak szólni sem mer... Sira5mas,hogy maminálunk ilyen a hitélete Ha tehetnék, Jézusunkkal együtt kivernének! Szeretnének kanálvizbe fojtani bennünket; Ki gúnyolnak, rágalmaznak.... De mi ijjedjünk meg?! Ha akarnak, hát legyenek mind ellenünk holtig: Igazunk van, ... jót akarunk,... hisszük, kitudódik! A jövőben — nemsokára! — majd kiderül még e’, Feljön az Igazság napja, fel a mi egünkre! És arról is legyenek ám meggyőződve szentül: Krisztus a mi erősségünk, — soha meg se rendül! Nem is csügged a mi lelkünk! nem hagyjuk ezt félbe! Hogy állhatnának majd nyugodtan a Biró elébe?!.. gondviselő asszonyt kaptak, csak a kis Domokos néni kapott édes anyát. Híjában kezdett főzni az uj asszony, a legjobb falatokat az ő gyermekeinek osztogatta. Vásárkor, ha uj ruhát hoztak a városból, az nem a Domokosé volt, mert neki meg kellett, hogy elégedjék mostoha testvérei viseltesével. Azok mindig jók voltak, csak ő a rossz. A kertből az egrest, a ribizlit ő szedte le; azt a szép tejes köcsögöt Ö törte el; az elsöház ablakát ö dobta ki; a veteményes kertet ő tapodta össze; a szomszédék Juliskáját ö verte meg. Hej pedig a jó Isten volt a tudója annak, hogy mindezeket azok a becézett mostoha testvérek csele- kedték... Maga az öreg Tőkés is átlátta, hogy a gyermeket jó lesz kiadni a háztól. Beadta tehát egy szomszédfalubeli kis gazdához gazdasági cselédnek. S ettől kezdve a mi Domokosunk az é les apja kenyerét többet nem ette. De mit bánta ö, mert legalább nem volt a mostoha által felpanaszolt kenyér. Domokos egyike lett a legjobb cselédeknek, kit gazdája mint saját gyermekét úgy szeretett. Szófogadó, engedelmes, szorgalmas ifjú volt. Nem ismerte ö, mi az a reggeli álom,mert a kora hajnal már munkában találta. Mire gazdája megbízta, abban hűséggel eljárt, s soha elő nem fordult, hogy akár szemben, akár hátmegett, valamit gazdája akarata ellen tett volna, sőt mintegy arra törekedett, hogy gazdája szándékát már előre kitalálja. Egész ékesség volt, a mint az udvaron, istállóban, kertben, külső gazdaságban nagy serénységgel tett, vett, rendezett, munkálkodott. Nem is tekintették ugyszólva cselédnek, hanem közvetlen a családhoz tartozónak. Egy asztalnál étkezett gazdájával, tisztességesen ruházták, minden vasár- és ünnepnap templomba engedték, megbecsülték, szerették. így az isteni gondviselés — saját szorgalma és ügyessége niellett — úgy megszerette, hogy az adott viszonyok között, jobb sarsat maga sem kívánhatott magának. ügy hogy mikor eljött a sorozás ideje és elvitték katonának, az egész háztáj úgy megsirattá, mintha az édes övék lett volna, s gazdája azzal eresztette el, hogyha Isten segedelmével kitölti a három esztendőt, csak jöjjön megint haza, mert itt addig tartó otthona lesz, a mig csak épen ő maga akarja. HARMADIK FEJEZET. A marosvásárhelyi nagy tűz. Mert íme az, ki eljő tűzben és mint forgószél az ö kerekei, hogy megmutassa haragját busu- iással és büntetését sebesen égő lánggal. (Ezsaiás LXVI. 15.). Az Ur 1876-ik esztendejében szomorú húsvéti nagyhete volt a székelyek hires fővárosának, Marosvásárhelynek. (Folytatása következik.)
