Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-09-17 / 38. szám
14. oldal ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja1* 38. szám. 19ÍŐ szeptember 1?. Apróságok. Amit Moody megbánt. Moody evangélista beszéli el: Sankey és én Chicagóban összejöveteleket tartottunk, üt vasárnap este beszéltünk Jézus életéről. Elkezdtük születésénél s épen odáig jutottunk, mikor Jézust Pilátus elé vezetik s Pilátus nem tudja, hogy mit csináljon Jézussal. Oly pontosan emlékszem rá még most is, mert ez estén, a legnagyobb hibák egyikét követtem el. A beszéd végén úgy szóltam az egybegyűltekhez: „Most gondolkozzanak otthon a hallottakon s jövő vasárnap aztán beszélünk erről a kérdésről: „Mit akarsz te Jézussal tenni?“ Ezután Sankey még egy éneket adott elő. Midőn ehhez a vershez ért; „Az Üdvözítő hiv még ma, fordulj Hozzá,“ észrevettem, hogy helytelen dolog volt tőlem az embereknek azt mondani, hogy még egy hetet várjanak a felelettel. Hazafelé menve, megütötte fülemet a halálharang szava, de nem tudtam, hogy mit jelent. Tűz ütött ki; a következő éjjel tűzvész dühöngött a városban. Minden oltási kísérlet hasztalan volt, Az a terem, hol este még beszéltem, reggelre romhalmazzá lett. Rémülettel s aggodalommal telve szaladgáltak az emberek az utcákon s nehányan azok közül, a kik jelen voltak az összejövetelen, elpusztultak a lángokban. Óh, milyen-szörnyű a feleletet elhalasztani! Isten bocsássa meg nekem ! „Az Üdvözítő hiv még ma, fordulj Hozzá!“ Az igazi templom. Az emberek templomot, székes- egyházakat építenek, oltárral, karzattal. Van benne templomhajója sötét és világos, kívül rajta torony és harang. Az Ur is épit magának templomot csendben, ellátja az öröm és fájdalom oszlopaival, van benne ujjongás és köny egész özönnel s e templom neve: „Szived“. Mi a keresztyénség ? A keresztyénség, a legnagyobb zsarnoknak, az ,,én“-nek trónjától való megfosztása, mert ez okozza az emberiség szerencsétlenségét és nyomorát, azután trónra emelése Jézusnak, mint aki az életet gazdaggá, szerencséssé teszi. Hamis pénz. „Ez hamis pénz volna? Bizonyítsa be!“ így szól egy fiatal kőműves segéd indulatosan. „Kérem, kérem, nem épen azt akartam mondani, hogy hamis pénz, — felelt a szatócs — hanem, hogy ezért nem adhatok se bort, se sört, se pálinkát.“ „És miért nem adhat?“ „Mert ez a pénz nem a magáé, fiatal] ember“, felelt komolyan a szatócs. „Nem az enyém? Hogy beszélhet igy, ez az én becsületes keresményem.“ „Épen, mert becsülettel kereste, szeretném ha becsülettel használná fel. Pénzt, a mivel másnak tartozunk, nem szabad elkölteni. Jól ide hallgasson fiatal ember, ez a pénz nem a magáé, ezzel szegény édes anyjának tartozik.“ „Nekem nem adott anyám kölcsönt.“ „ügy ? Hát azt ások ruhát, cipőt, ételt, jó ágyat, meleg szobát, melyet 17 év óta kap édes anyjától, mind visszafizette ? Hát azt a sok fáradságot, munkát, mely- lyel felnevelte kis korától fogva, álmatlan éjszakákat, melyeket betegágya mellett töltött, mind megfizette? Szegény asszony már öreg, gyenge, nincs semmije és maga nem szégyeli magát keresményét elinni, melyet pedig tulajdonképen édes anyjának kellene átadnia anélkül, högy én erre figyelmeztetném. Az ily fiatal adósság csinálok számára nincs italom. Látja azt a gyereket ott, ez épen azon az utón jár, a melyen maga. Szolgáljon most neki jó példával, hogy majd egykor ne tegyen szemrehányást!“ A fiatal kőműves segéd hallgat. Eleinte kellemetlenül érintette e kemény lecke, de miután lelke nem romlott még el egészen, belátta, hogy a szatócsnak igaza van. Kezet nyújtott neki e szavakkal: „Igaza van.“ Ezzel lassan megfordult és ment haza édes anyjához. A szatócs még egyszer visszahívta: „Itt van egy negyed kiló kávé, ezt vigye haza az édes anyjának, ezt az üveg sört pedig magának. Pénzt nem fogadok el érte, mert otthon nagyobb szükség van rá mint nekem.“ És azóta az ifjú más hazamenetelt is ismert, mint félig berúgott állapotban hazatérni. Mindent idejében. Egy ittas ember a vízbe esett, erősen igyekezett a partra jutni, e közben sokszor felmerült, ismét alábukott. Nagy néptömeg nézte e jelenetet és szidott egy matrózt, a ki nem sietett a szerencsétlen ember megmentésére. A matróz éles szemmel figyelte az ember mozdulatát, egyszer azután beleugrott a vízbe, megragadta hatalmas erővel a fuldoklót és szerencsésen kiúszott vele a partra, hol aztán rövid idő múlva magához tért az ember. „Lássátok, — magyarázta a matróz — ha én követem a ti tanáestokat, akkor most nem volnánk itt, mert ez az ember engem is magával rántott volna a mélységbe.“ A mennyei atya is sokszor hasonlóan cselekszik velünk, mint e matróz. Engedje, hogy bajaink oda fejlődjenek, hogy mi igy kiáltsunk fel: „Minden viz- áradásod és hullámod összecsap fölöttem“. Ő pedig vár, mig nem elérkezik az idő, melyben hatalmas karral jő segítségünkre, megmentésünkre. A hit. Egy előkelő ember, ki az evangélium igazságait nem hitte, sőt sokszor gúnyolódott is felettük, beszélte egy ebéd alkalmával: „Reggel, mikor kilovagolok, ha az utón egy disznó fut át, akkor azonnal visszafordulok, mert ez szerencsétlenséget jelent; ha azonban egy. nyúl, ez szerencsét hoz !“ A jelenlévők közül egy hölgy erre igy válaszolt : „Én ugyan nem osztom ezen nézetet, de hogy ily dolgokban hisz, azt egészen természetesnek találom, mert hit nélkül nincs ember. Ha aztán valaki nem hisz az Ur vezető és segitő karjában, annak magát okvetlen az efféle állatok futása által kell vezettetni.“ Hogyan bocsátasz te meg? „Igen, én megbocsátottam neki“ — mondta valaki — „de gondoltam, hadd tudja meg, hogy gondolkodom én az ilyenekről s azért egy pár napig hideg voltam hozzá.“ A megbocsátás nem megbocsátás, ha az nem teljes és nem járja át annyira az illető szivét, hogy azt barátságossá, résztvevővé és szolgálatkészszé teszi. Ha azt mondjuk, hogy megbocsátottunk és a mellett szivünkben legkisebb nyomát is hordjuk a megtorlásnak, a mi a másik nyugalmát megzavarja, akkor hazudtunk. Jobb nem bocsátani meg, mint félig megbocsátani, mert igy legalább becsületesek vagyunk. Ez olyan farizeusféle megbocsátás. Térdeléssel végzett munka. Az országúton kőrakások hevertek. Az egyik kőhalmaz mellett egy ember dolgozott. Kalapácscsal darabolta szét a köveket, s hogy munkája sikeresebb legyen, térdenállva dolgozott. Arra sétált a helység lelkésze s miközben tekintete a szorgalmas munkáson pihent, igy szólt: „O bár én is ily könnyen széttörhetném hallgatóim kőkemény szivét, mint te e köveket.“ „Talán nem dolgozik tiszteletes uram térdenállva“ felelt a munkás. T
