Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-09-17 / 38. szám
38. szám. 1910 szeptember 17. 15. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ Hü mind a vérpadig.-----Rajz a magyar reformáció idejéből. Irta: Juhász Sándor. V. RÉSZ. 6 Egy asszony futott be : Reviczky Zsófia, Biró Ta- másné. Valahogy beszabadult az őrök vigyázata dacára is. És a.mint meglátta urát a rettenetes kínok közt, lelket akkora fájdalom sújtotta egyszerre, hogy majdnem összeesett. De a mikor látta, hogy az az esztelen pap vasdorongot emelt a férjére, úgy ugrott Domokos páterre, kikapta kezéből a vasdorongot és feléje sújtott vele. Szerencse, hogy a páter félreugrott; mert különben halálra zúzta volna az ütés. — Mit tesztek esztelenek? Kínozzátok, hogy valljon ? Úgy se vall! Inkább öljétek meg. De öljetek meg engemet is, úgy is halálra sebeztek már, gyilkosok, lelketlenek! És azzal, mint valami herkuleserejii ember, ellök- döste urától a hóhérokat, fölkapta ura már-már elhaló, élettelen testét s igyezett vele kifelé az ajtón. A pap is, a hóhérok is megdöbbenve állottak s mintha gyökeret vert volna a lábuk, nem tudták megakadályozni az asszonyt szándékában. De a börtönőr lefogta az asszonyt. Kivette öleléséből az urát. Ekkor aztán az asszony is összeesett, szinte élettelenül. Van igy az ember sokszor. Valami nagy cél ember- fölötti erőt ad az embernek, leküzdhetetlen akadályokat hárít el utjából. Mikor aztán célját elérte, akkor szinte élettelenül esik össze, ereje kimerül, testi bátorsága, keménysége elhanyatlik . . . VI. Hü mind a vérpadig. A fiatal asszonyt is elfogták. És a mellé a börtön mellé tették foglyul, a hol férje kínlódott, Hadd hallja annak nyögéseit, fájdalomkiáltásait, hogy ez által ő is érezze, kétszeresen érezze annak szenvedéseit. Oh, bizony rettenetes volt a sorsa. Majd megőrült fájdalmában. Ott van férje mellett, a ki rettenetes kínokat szenved, a ki nagy beteg és még sem segíthet rajta, nem ápolhatja, sőt még csak egy hűsítő korty vizet se nyújthat neki. És az önvád is kezdte gyötörni. íme, az egész szenvedés mind ő érette történik. Ha ő nem kerül ez ifjú szemei elé, akkor most csak ő szenvedne. Talán meg is halna. De aztán vége lenne minden szomorúságnak. És szemrehányással illette magát, hogy minek is egyezett bele Tamással való házasságába. Hiszen úgyis előrelátható volt ez az egész dolog. Vissza kellett volna utasítani, hogy menjen vissza a szülői házhoz. Oh, rettenetes, rettenetes! Nyilt a börtönének az ajtaja. Valami fekete csuhás barát volt. Könnyen fölismerhette benne Páter Domokost, Gyűlölet villant meg a szemeiben, mikor reátekintett. De a pap édeskésen beszélt. — No, no, szép asszony, nem kell rám haragudni, hiszen én magának jóakarója vagyok. Hogy el ne unja magát, hoztam egy-két jó hirt, tudom, hogy érdekelni fogja. Az asszony nem volt rá kiváncsi, de a pap azért csak elmondta. — Lássa, a maga ura már megtért, jó útra fordult. Megtagadta, hogy valaha elhagyta volna az ősi hitét, a melyben keresztel tetett. A szegény asszonynak fájt ez a hir nagyon. — Sőt többet mondok, — folytatta a pap — azt is megtagadta, hogy valaha magával megesküdött volna. Lássa, lássa, ilyen emberért kár volt magát olyan nagy bűnre határoznia: engem megölni akarnia. Szerencsétlen asszony, hiszen én magának sohasem vétettem. Sőt én magát mindig tiszteltem, becsültem, még szerettem is. És mosolygott ravasz kétsziniisködéssel. Hanem az asszonynak a szivét összetörte a szavaival. Lehetséges volna, hogy az ő ura elhagyná azt a vallást, a melyet önként vett föl s elhagyná őt, a kit szerelemből láncolt magához?! A pap folytatta: — Sose búslakodjék, szép asszony Gombház . . hiszen annyi szép legény van a városban. Hanem izé . . . nagy baj van ám. Hogyan szabadul ki innen? Mert magára is nagy büntetést szabnak ám. Hogyan tudja elviselni majd ? Lássa, én a maga sorsát a szivemen hordozom nagyon. Ha adna egy Írást, hogy teljes életében mindig igaz, hithü római katholikus volt . . . A szomszédos börtönben megmozdult a nagybeteg Biró Tamás. Úgy látszik, megint elővette a fájdalom, mert nyögni kezdett. Ez magához téri tette a fiatal asszony t, meg a papnak előbb elhangzott szavai is. Megvillant a tekintette. Aztán vállon ragadta a jezsuitát s a harag önkivületiségében fölsiró hangon kiáltotta : — Hazudsz ! Az én uram nem lett hütelen az Úrhoz, az én uram nem lett hütelen én hozzám. De te ördög vagy, pokol szülötte vagy, a ki csak hazudsz, mindig hazudsz. Menj. menj, ne gúnyolódj a szavaiddal, menj, menj, menj . . . Páter Domokos azután a férjnél próbál szerencsét. — Most jövök a feleségedtől. Sokat szenved, mert ő is keresztülmegy azokon a tortúrákon, a miken te. Aztán pedig a vérpadra kerül. De te nem. Neked az lesz a büntetésed, hogy végig nézd, hogy a hóhér hogy fosztja meg a fejétől. Keservesen nyögött a beteg. És ekkor a pap megint folytatta: — Hanem csak egy szavadba kerti li>e és feleséged megszabadulna minden kíntól, minden szenvedéstől. Nézd% csókold meg ezt . . . És egy feszületet nyújtott felé. A beteg rettenetes kínok közt nagy erő teszi téssel megfordult a fal felé és többet rá se hallgatott a papra. (Vége köv.)
