Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-30 / 31. szám
31. szám. 1910. julius 30. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal, szédaidhoz, kérj el tőlük minden olajos korsot a mi csak üres, kérj tőlük annyit a mennyit csak tudsz, aztán menj haza zárkózz be a te gyermekeiddel együtt, hivd el segítségül a te Uradnak nevét, aztán tölts a nálad lévő olajból az üres edényekbe. Oh Testvéreim ! Mintha magam előtt látnám azt a szegény asszonyt, a mint bezárkózik gyermekeivel kicsiny szobájába, s sirva imádkozik. Oh Uram ki látod az én szivemet lelkemet, hozzád kiáltok fel a mélységből ne hagyj el engemet. Remegő kézzel tölti az olajat, egyik edény a másik után megtelik, a gyermekek szeme örömtől csillog, a szegény asszony csak tölti tölti, de most már az örömnek könnyei peregnek a korsó oldalára . Testvéreim! Egy nagy igazságot rejt magában ez a történet, a mely minden időnek, minden kornak szól — és az: hogy Isten nem hagyja el a benne bízókat. Mi köztünk is vannak busongó özvegyek, kik apró gyermekekkel támasz nélkül maradtak a legkétségbe ejtöbb helyzetben, k segített rajtuk? Talán az emberek ? Oh nem, hanem a mindenható Isten, kinek irgalma és kegyelme véghetetlen. Az ő utjai csodálatosak ma is, de az bizonyos, hogy soha el nem hagyja a benne bízókat. O legyen hát a mi egyedüli bizodalmunk és reménységünk, hiszen O meghagyta minékünk: Hagyjad a te árváidat én reám, én eltartom és a te özvegyeid én bennem vessék reménységüket. Amen. Irta: Harsányi István. LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ. Kedves barátom ! A múlt héten egy súlyos csomag érkezett hozzám, mely boldogult kedvés testvérem, néhai Harsányi István bridgeporti lelkész prédikációit tartalmazta. Özvegye juttatta ezeket hozzám azzal a kéréssel, hogy nézném át és rendezném sajtó alá ezen beszédeket. Az eltávozott jó léleknek magának is óhaja, utolsó kívánsága volt az, hogy ezen beszédei halála után napvilágot lássanak. A kik őt ismerték, hallgatták, szerették, azok drága emlék gyanánt fogják szivükhöz szorítani halott lelkipásztoruk utolsó hagyományát, kinek jóságos, nemes szive, mig dobogott, annyi fényt, melegséget és áldást árasztott maga körül. Átnéztem e beszédeket, melyekből mutatóul közlök ezúttal egyet. „Az özvegy papné“-ról szólót, a boldogult lélek utolsó beszédei közül valót. Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy néhai Harsányi István bridgeporti lelkész prédikációi egytől-egyik szónoki műremekek s tartalmilag és szerkezetileg oly tökéletes alkotások, hogy csak egyetlen beszédnek is az íróasztal fiókban való eltemettetése veszteség az egyházi irodalomra, és a hit életre. Soha nem olvastam szebb prédikációkat mint ezek. Az evangélium él ezekben. A hit és tudás legmagasabb harmóniája csodásán emelte az ő lelkét. Bámulatos könnyedséggel és világossággal szól hiveihez a hit legelvontabb thémáiról, hogy aztán a Krisztusnak foglyul vigye hallgatói lelkét. S a mellett minden prédikációja oly érdekes, hogy az elejétől végig kell hogy lekösse egy gyülekezet figyelmét, pláne, ha az előadó azzal a ragyogó ékesszolási tehetséggel van megáldva a mivel birt az idvezült halott. Az összbeszédekről a benyomásom az, hogy néhai Harsány[ István neve egyszerre beiródik a magyar prédikáció irodalom legjelesebbjeinek nevei közé ezen beszédek kiadásáyal. S ha Isten segít bennünket, e beszédeket, vagy legalább is azoknak jelentékeny részét, könyv alakban kiadjuk. Ez lesz a legszebb emlékkönyve annak a hü lelkipásztornak, ki leikével szolgálta Urát és szivével szerette gyülekezetét. Köszönve szikes jóindulatodat e beszéd közlésével, vagyok szerető szolgatársad, Harsányi Sándor, homesteadi és vid. ref- lelkész. cA nö az egyházban. (Cimképünkhöz.) Jól tudjuk mindnyájan, hogy a férfi testi szervezete és foglalkozása miatt általában véve darabosabb, hogy ne mondjam, durvább természetű, a nő pedig ugyancsak ezek miatt finomabb, udvariasabb és kedvesebb. A gyakorlati észjárású amerikai épen ezért alkalmaz nőket az alsó fokú iskolákban, hol szép szóval és szives szeretettel sokkal^többre is megy a nő, mintajférfi. Az egyházi munkának jó nagy része is a nők kezében van Amerikában s az eredmények mutatják ismét, hogy a nők többet ériek el itt is, mint a férfiak. Mi magyarok lassan értjük meg ezeket s bár a jelek folytonosan figyelmeztetnek, hogy a nők munkája nélkül lassan haladhatunk úgy az iskolában, mint az egyházban, a mikor a nőknek a munka-térre való bocsátásáról van szó, mi még mindig a Krisztus utáni első században élünk, mert Pál apostolra hivatkozunk, ki azt mondotta volna, hogy ,,a ti asszonyi népeitek a gyülekezetben hallgassanak“ (I. Korinth. XIV. 34. és I. Timóth. II. 12.). Amerikában pedig már olyan felekezet is van, mrly a nőt, ha képesítése van arra, papnak is megválasztja. S ime az amerikai magyar ref. egyházak között is van több, hol úgynevezett lady-missionary van és úgy tudjuk, hogy mindnyájan igen szép munkát végeznek s munkájuk eredménye mindenütt dicséretes. Miért ne fogadnók a nőt mi is munkatársnak; miért ne kérnök meg mindnyájan egyházaink buzgó nő tagjait, hogy tegyék sikeressé munkánkat, melyet Isten országa terjesztéséért folytatunk ? A cimkép is egy olyan nőt ábrázol, ki bőségesen kiveszi részét az egyházi munkából, pedig se nem papné, se nem e munkájából élő missionáriusnő. Molnár Mariska k. a., kit képünk ábrázol, már évek óta ingyen orgonáz a ref. templomban, tanítja a nyári magyar iskola növendékeit, a vasárnapi iskolába járó gyermekeket és a szombati iskola tanulóit, részt vesz továbbá Női Egylet és keresztyén Egyesület minden munkájában, hogy ezek által segitse építeni Isten országát Toledo városában. Ezenfelül a város által szervezett angol tanfolyamokon szorgalmasan és szép sikerrel tanította a felnőtteket. S hogy mindezen munkákhoz nemcsak kedve, de tudása is van, bizonyítja az, hogy négy és fél év alatt a public school nyolc osztályát, azután a felsőbb iskolákat és a tanítónői képezdét is kitűnő sikerrel végezte s hogy éedemei elismerésül immár a toledo-i public-school ötödik osztályának tanítójává is kineveztetett- Büszkesége lehet hát a toledoi magyarságnak s büszkesége különösen a ref. egyháznak melyek bizonyára meg is becsülik őt érdemei szerint. A mikor azonban Molnár kisasszonyról szólunk itt, ne feledjük el azt, hogy ha neki a magyarság valamit köszönhet, ő Isten után mindenért szüleinek adós. Mert szülei különösen ama tiz év alatt, mióta leányuk is Amerika lakosa, semmit sem sajnáltak, hogy szeretett gyermeküket neveljék és neveltessék még anyagi erejök megfeszitésével is. Büszkék lehetnek a szülők gyermekükre, de a gyermek is büszkén tekinthet jó szülőire, kiknek reá nincs is panaszuk, mert szerető jó gyermeküknek bizonyul leányuk. Óh bárcsak sok ilyen magyar szülő volna itt Amerikában; óh bárcsak sok ilyen gyermekkel áldana meg minden jó szülőt az Isten. Végezetre pedig szabadjon megjegyeznem, hogy e cikket nem megrendelésre írtam, nem is vagyok vőlegény jelöltje annak, kiről Írtam s életemben is csak egyszer láttam őt, kiről azelőtt is sok jót hallottam. Czélom e cikkel, melyben róla írtam, kettős; az egyik az, hogy egyházaink nőtagjait hasonló munkára biztassam, a másik az, hogy az érdemnek jutalmát az elismerésben én is megadjam. Remélem, hogy azért sem az, a kiről szólottám, sem az olvasók meg nem neheztelnek reám, sőt szívesen veszik ez írásomat, Hankó M. Gyula, ref. lelkész.
