Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-07-23 / 30. szám

30. szám. 1910. julius 23.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

3. oldal.

Testamentum.

(Vége)

Lassanként felüdült s hogy felkelt az ágyból, gyorsan erősödött. És bár még eztán is el-elbágyadt néha, kedve kerekedett tovább is küzdeni, tovább is remélni.

Gyöngyikének jussát nem vette magának, nem osztozott rajta más két testvérével, mert azok már úgysem számíthattak reá, hanem egy szép falut telepitett rája. így akart hazánknak szolgálatot tenni. Szőlő nélkül maradt szegén y kapás népet, munka nélkül való erős munkásokat, mind, kik odahaza megélni nem tudtak, mind összegyűjtötte húga birtokára, adott nekik földet igaz osztály szerint, hogy ott dolgozzanak és sokasodjanak, boldogul éljenek.

Egészen a saját gondolata volt ez, annál jobban örült tehát falujának. Oly örömmel nézte, mint készül a falu, hogyan hasítják ki a széles utcákat sugár egyenesre, ültetnek két sor fát minden utcaszélre, hogy népesedik be a szép puszta falu, minden megérkezőt örömmel fogadott, mintha rég nem látott barátja jött volna. Olyan gyenge volt már, úgy lesoványodott, rá nézve azt hinnéd, kettőt sem tud lépni, de itt a falujában fürge volt, eleven, jött-ment, rendelkezett, boldog- volt végtelen.

Elkészült a falu, nagy áldomást csaptak, Kis-Ko- vácsházáért, (igy hívták a falut) s nagy Magyarországért pohárt ürítettek, de legtöbbet ittak hazánk nagy fiáért Kis Kovács Zoltánért, ki im a hazának egy gazdag, virágzó falut ajándékoz s önálló, független, hazafias népet.

De amint vége volt a sok izgalomnak, érezte Zoltán is teste gyengülését. Bágyadt lett, mint nyárban a nem locsolt virág, szomorú, mint ősszel a megszedett szőlő. Ki-kijárt még néha kedves falujába és ott gyönyörködött ő boldog népében. De a sok boldog közt mindig akadt néhány, aki panaszkodott. Ez nagyon bántotta. Nem tudni ezért,-e, vagy hogy már elgyengült, mindig ritkább vendég lett Kis-Kovácsházán, többet maradt otthon — sokszor ágyban fekve.

— Mondjatok hirt, jó hirt, Kis-Kovácsházáról.

S mondtak neki jó hirt, hogy milyen lesz a termés, a legelő kövér, a jószág gyarapszik, áldások tárháza ez az egész falu. De jöttek hívatlan hírmondók is aztán, hogy ez meg ez éjjel a felső zsidónál, milyen muzsikaszó, milyen nagy kártyázás, milyen háború volt, Zsan- dárt kellett kérni Kis-lvovácsházára.

Majd egymást érték a panaszos emberek a jó földesurnái. Az egyik leégett, a másik elfagyott, emezt jég verte el, amazt a szárazság, hullottak a marhák, a lovak rakásra, orbánc, körömfájás, mindenféle dögvész, majd a gyermekhalál, asszony betegsége, férjuram nyögése, doktor, patikaszer, szóval ami baj van e kerek világon, mind ott ütött tanyát szegény Kovácsházán. Csak az a különös a históriában, hogy az alsó, felső, középső, meg végső, meg szélső, meg belső korcsmáros meg boltos, mind élt s gyarapodott. Szép lassacskán szedte össze a földeket és vetését ajég sohasem verte el, fagy, szárazság, vihar, messze elkerülte, betegség, dögvész feléje sem nézett és — bár disznót is ölt — egyre hájasodott.

Ez a sok hir szivét annyira sebezte, betegsége végr

kép ágyához szögezte. Halálhíre támadt s elment mesz- sze földre, asszony testvérihez, legény barátihoz, — egy sóhajt bocsátott utána, némelyik egy könnyet törölt ki szeméből; csak Gyöngyike sirt-ritt, mint a záporeső. ő* elmegy, megnézi halálos ágyán is, elmegy megcsókolja azt a néma ajkat, szivéhez szorítja azt a szegény szivit, amely annyit érzett, olyan sokat vérzett; oly sokat szeretett, oly sokat csalódott, amely mindenkinek boldogságán fáradt és maga e földön legboldogtalanabb, legnyomorultabb lett.

El is ment megnézni ő kedves urával és meg is találta halálos betegen, de még nem halottam

— Ne szólj, ne szólj édes, tudom mi a bajod; de ne félj, itt hagyjuk mind ezt a sok but, bajt, elviszünk mi hozzánk, ott meggyógyulsz hamar, elfelejted ezt a sok keserűséget, ott csak örülsz, vigadsz, oly hamar meggyógyulsz, el se hinnéd másnak.

El is vitték szegényt a kies Váriba, Gyöngyike emelte, Gyöngyike forgatta, selyem paplanával szépen betakarta, etette, itatta, százszor megcsókolta, szerelmes szavával megvigasztalgatta. Hej, de mindhiába minden vigasztalás, minden gyógyitgatás. Zoltán tudta már jól, hogy közel az óra, melyben búcsúzni kell. De belenyugodott. Váriban megnyerte az egyetlen kincset, legfőbb boldogságot. Ivis István tartotta az irás szavával, megmutatta neki az egyetlen utat, mely a jóra vezet, amelyen hazánkat naggyá lehet tenni.

— Lásd, itt gazdag a nép, elégedett, boldog, nincsen eladó föld, nincs napszámos rongyos, de van a házaknál esteli áhitat, a templomban reggel dicséret éneklés, az evangéliom szabad folyást talált mi falaink között. De jöhet is aztán dögvész, fagy, szárazság, jégeső és vihar és minden kárvallás; a dicséretmondás akkor sem szűnik meg, e népajakáról panaszt, zúgolódást még nem hallott senki.

— Te tettél legtöbbet mi szegény hazánkért, te találtad el a legigazibb utat, te reád testálom egész vagyonomat, tégy még sok ily csudát hazánk jóvoltáért.

— Én nem tehetek ám semmit, épen semmit, hanem a jó Atya mindeneket megtesz. Lásd ebben hibáznak a nagy hazafiak, ők akarnak minket boldogságra vinni saját útjaikon, saját eszök szerint és pedig magok is romlásba rohannak; mindent megtesznek ők, szépet, csúnyát vegyest jót, rosszat keverve, mindent jó szándékkal, a vége azonban minden munkájoknak, még a legjobbnak is átok és pusztulás, mert ők elfelejtik, hogy úgy egyeseknek, mikép családoknak, mikép nemzeteknek, egyetlen alap vettetett meg egyszer, a melyen megállva boldogok lehetnek, a ki nem ezen áll, az homokra épit, az a romlás fia.

,— Kis-Kovácsházát is ez vitte romlásba. De én kérlek téged, halálos ágyamon, ismertesd meg velők ezt az alapot, én már megismertem, én már azon állok s boldog vagyok. Áldassék örökké az Isten irgalma!

Hosszú betegségnek csak halál a vége. Kis Kovács Zoltán is elment őseihez. De még életében átadta vagyonát Gyöngyinek s férjének. Kovácsháza sorsát szivükre kötötte, Krisztushoz hűségre szivüket intette, boldog kimúlását mindennek hirdette, fej fáj ára mit Írjanak, írásban meghagyta. íme ez az irás:

„Itt nyugszik az Urban Kis Kovács Zoltán, aki hazáját boldogítani akarta, de minden lépése csak szerencsétlenséget okozott, mert nem ismerte a nemzeti nagyság igaz fundamentumát a Jézust. Honfi! Ha hazádnak szolgálni akarsz; szolgálj a Krisztusnak.