Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-03-12 / 11. szám
11. szám. 1910 március 12 „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja1' Jézus szenvedése. Ezekben az úgynevezett böjti napokban, a kegyelet és részvét megszentelt érzelmeivel gondolunk vissza azon küzdelmekre, lelki és testi megpróbáltatásokra, a melyeken át vitt a Megváltó megdicsőülésének az útja. A legmegrázóbb tragédia, mit a világtörténelem ismer, a Jézus szenvedésének a története. A legfelségesebb érzések, s a legaljasabb szenvedélyek itt a legjellemzőbb képekben mind szemlélhető!?. Egy felől az a siirü sötétség, mely az Idvezi- tőt utolsó óráiban körülvette; az embereknek az a vak hálátlansága, mely megátkozza azt, a ki nekik boldogságot igér és elveszi életét annak, a ki életét és idvességet hozott neki; —másfelől pedig az a lelki nagyság, az igazság bátor hirdetése és az önfeláldozó szeretet: óh bizonyára a szomorú valónak és az isteni fenségnek oly megható képe ez, mely az emberi szív húrjait megrezegteti, de egyszersmind fel is emeli, meg is vigasztalja. Ugyan kit nem vigasztalna a szenvedő Jézus, a. mint lelki kínjaival gyötrődik és küzd ellenségeivel mind addig, mig mennyei Atyja lecsendesiti keblének háborgó viharát s ajkaira adja az Isten akaratán való megnyugvás eme szavait: „Atyám! ne úgy legyen, a mint én akarom, hanem a mint te.“ Az isteni gondviselés kinyomozhatatlan bölcsessége akarta úgy, hogy bűnné legyen érettünk az, a ki bűnt nem tud vala és hogy mi az ő szenvedései által legyünk Istennek megváltottál. Ha felteszszük ezt a kérdést, hogy micsoda bűnökért kellett a világ megváltójának szenvednie ? első sorban is arra a népre gondolunk, a mely egykor hozsánnát kiáltott neki. Arra a népre, melyet az Idvezitő Jézus oly sokszor maga köré gyűjtött, hogy az örök élet beszédével táplálja éhező lelkűket; arra a népre, melyet betegségében gyógyított, bánatában vigasztalt. Ez a nép támad ellene s követeli halálát, a mikor látja, hogy a hatalom már reá tette kezét s mint valami gonosztevőt, törvényszékről-törvényszékre hurcolja. Ez a bűn. az emberi hálátlanság és kishitűség bűne, Jézus szivét fájdalmasan érintette. A néptömeg bámulta csodáit és sok ideig rajongva követte, mert azt remélte, hogy önző kívánságait majd teljesiti és azt a messiási birodalmat a maga teljes külső fényében fel fogja állítani, mely után századok óta vágyakozott. S midőn e reményében csalódott, elpártolt tőle. Jézus isteni küldetése, végtelen szeretete iránt annak a népnek nem volt semmi érzéke. Ez teszi érthetővé az emberi szenvedélyek és indulatok ama kitörését, mely a kereszt terhe alatt roskadozó Idvezitő körül tombolt, hogy őt arcul verték, szembe pökdösték, csúfolták, sőt még a keresztfán is eme gyalázó szitokkal illették; ,,Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről;“ Látta-e valaha valaki, hogy a tömeg kisér- te-e valaha még a legnagyobb gonosztevőt is, oly szívtelen arcátlansággal a vesztőhelyre, mint Jézust, ki azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról; a ki sohasem a maga jólétét, hatalmát vagy dicsőségét kereste, hanem azért jött, hogy életét adja az ő testvér atyafiaiért. De hiszen ez mindig igy volt. A kiskitü- ség és hálátlanság nemcsak az Idvezitőt, hanem ő előtte s utánna is, számtalan nemes lelket sebzett meg. Ha ma visszatérne a földre Idvezitőnk és megkérdezné némelyektől, hogy mi a célja, törekvése életüknek; szomorúan tapasztalná, hogy az ő szenvedések által megdicsőült élete iránt érzékkel nem birnak, hogy sohasem gondoltak arra, hogy mi jelentősége van annak, hogy a világ megváltója jászolban született s kereszfán halt meg. így a nép. Hát a hatalmasok, a főtanács, Kajafás főpappal az élén, aztán Pilátus, miként viselkednek a szenvedő Jézussal szemben ? Itt már nem látjuk az ártatlan szenvedőt durván kigu nyolni, hanem a fanatikus vakbuzgóság, a rideg politikai számítás és a sivár, lélek nélküli kiváucsiság lép előtérbe. A zsidó főtanács Jézusban lázadót látott, őt az ősi hit felforgatójának tartotta, a ki a Jehovát s azok papjainak tiszteletét kisebbítette, midőn magát Isten fiának nevezte. Ez a papság az ő elfogult hitbuzgóságában, melyet még fokozott az a gyűlölet is, hogy őket Jézus képmuta5. oldal. toknak, gonosz kígyók nemzetiséginek nevezte: mondom, ez a papság, a nép élén, arra igyekezett, hogy a régi hit nevében „feszítsd meg:‘-et kiáltson a Jézus ártatlan fejére. Hamis tanukat állítottak ellene; a legképtelenebb vádakkal illették: hogy ő a gonosz lélekkel áll összeköttetésben, hogy az ördögöket Belzebub segítségével űzi ki. Isten káromlónak és a szombat nap megrontójának tartották. Szeretet sugallta önzetlen tetteit félre magyarázták. Mivel az eltévelyedetteket ott kereste fel, a hol épen feltalálhatta őket; vámszedők és bűnösök barátjának stb. nevezték, s mivel magát Isten fiának állította, a megígért Messiásnak tartotta: lelkiismeretlen nagyzó embernek tartották. És igy Ítéltek felőle a törvényszéken is. Hát kérdem: lehet-e fájdalmasabb és meggyalázóbb valami az emberre nézve a ki az Istent és a jót keresi, mintha képmutatással s oly bűnökkel vádolják, melyeknek úgy tanításai, mint egész nyilvános élete ellentmond s a melyek ellen életében egész erejéből küzdött. Ez a fájdalmas megpróbáltatás is osztályrésze volt az Isten fiának, a szenvedő Jézusnak. Teljesen másként viselkedett Jézussal szemben Pilátus, a ki a Krisztus ügyét tisztán politikai szempontból tekintette s teljesen távol van attól a fanatikus vakbuzgóságtól, mely a zsidó főtanácsot vezette. Az is igaz, hogy Pilátus, ez a felvilágosodott római ember, megvetőleg lenézte a papi sereget és tervöket hajlandó is lett volna meghiúsítani. Többször kinyilvánító, hogy ő semmi bűnt nem talál Jézusban. S mert ez volt meggyőződése, sokáig habozott, hogy eszközül adja-e magát a papi gyűlöletnek? Mossa kezeit és mégis, tudva, hogy csakis ő ítélheti halálra, elitéli az ártatlant. Miért? Rut önzés és hitvány gyávaságból s a papok eme gyanúsítása miatt: ,,Ha elbocsátod őt, nem vagy barátja a császárnak“. Többre becsülte hatalmát és dús jövedelmét, mint az igazságot s önzésből feláldozta jobb meggyőződését. Sajnos, hogy korunkban számtalan követője van Pilátusnak, annak a földhöz ragadt önzésnek, mely elfojtja a szív nemesebb érzelmeit s szárnyát szegi a lélek ideális vágyainak. Azok az úgynevezett praktikus bölcs emberek, akik azt mondják, hogy az ember a szívre ne hallgasson, a szeretetről ne ábrándozzék, hanem teljes igyekezettel azon legyen, hogy szerencséjét megállapítsa, élvezetet, jólétet, tekintélyt és állást szerezzen', — óh, ezek a praktikus bölcsek, mind a Pilátus tanítványai ! De hagyjuk e szomorú képet. Tekintsünk inkább a tanítványokra, kiket Jézus életadó igéivel naponként táplált, a kiket szeretettel ölelt keblére, a kik látták könyörületes voltát s a kiket evangéliuma hirdetésével bízott meg. Ezek a tanítványok a szenvedések között vájjon híven kitartanak-e mellette és vigasztalják-e az ő szomorú lelkét? Oh, nem ! ezt a vigasztalást is nélkülözte a világ megváltója ! Mindnyájan hűtlenek hozzá s menekülnek tőle, midőn a fegyveres nép megkötözve viszi Jézust a főpapi tanács elé. Péter megtagadja, Judás elárulja a jó mestert. Fájdalmasabban érintette ez a csalódás az ő nagy lelkét, mint a nép hálátlansága, a hatalmasok önzése. Nem a Golgothán való halál küzdelem nem a gyalázatos kereszt halál, hanem a Getsemáné kerti lelki gyötrődés és elhagyatottság Volt a legnehezebb és legfájdalmasabb Jézusra nézve. Mikor lelki gyötrelmei között mondá: „szomorú az én lelkem mind halálig“; mikor a lelki kínok alatt a földre roskadva imádkozik: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár“; s a mikor tanítványaihoz visszatérvén, alva találja, akkor érezte a maga egész nagyságában az elhagyatottság lelki kínjait s fájdalmas lemondó hangon ekép szólt tanítványaihoz: „aludjatok immár és nyugodjatok, ime elközelget az óra és az embernek fia a bűnösök kezébe adatik“. íme, a világ bűnei! Az elmondottakból is látható, hogy miként járnak tábort a bűnök az Idvezitő körül mindenfelől; megérthető szenvedéseinek nagysága s lelki kínja. Bizony beteljesedett ő rajta Ezsaiás jövendölése: „Utált volt és az emberektől elnagya- tott.... “ (Folytatása a 18-ik oldalon.)
