Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-23 / 4. szám
4. szám. 1909 január 23. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 5. oldal. Harcz a hitetlenség elleni Egyedül üldögéltem kicsiny vendéglői szobácskámban, midőn egy — az úgynevezett müveit osztályhoz tartozó — fiatal ember keresett föl látogatás czéljából. A szokásos üdvözlések után vendegem a kártyaasztalból előléptetett Íróasztalomhoz lépett és a fölötte magam által készített polczon, a 8—10 kötetből álló könyvtáramat vette szemügyre s hangosan olvasta a sarkaikon látható felirást. Legszélén állott egy nagy arany vágású könyv, melyről azt olvasta le: ,, Szent Biblia“, mellette egy kisebb, melynek czime ez volt: „Ujtestamentum és Zsoltárok“; majd tovább egy zseb kiadású könyv: „Szent Biblia“ fölirattal, e mellett egy hasomló nagyságú Ujtestamentum, és ismét egy ugyanolyan nagy Novum testamentum s igv tovább. A szemle befejeztével a következő párbeszéd fejlődött ki közöttünk: — Ön, ugv látom, — biblia biznitzczel foglalkozik? kérdezte vendégem. — Igen uram! feleltem én. — S mondja kérem, van abban valami pénz? — Oh igen, sőt mondhatom Önnek, hogy semmiben nincs annyi vagyon, mint a bibliában. — Különös, hogy én erre a gondolatra még eddig rá nem jöttem, pedig higyje meg nekem, hogy én a vendéglői edény-mosogatáson kezdve fölfelé már mindenféle foglalkozást űztem; voltam gyári napszámos is, de voltam már bankár is, életbiztosítási ügynök, kereskedő stb. Kereskedtem könyvekkel is, de még soha eszembe nem jutott, hogy bibliával csináljak pénzt. Pedig jól felgondolva a dolgot, tény, hogy a bibliában sok pénz lehet, mert mint hallottam, vagy talán olvastam valahol, — de úgy rémlik előttem, hogy van valami nagy gazdag compania, a melyik csaknem ingyen adja a bibliát. Az emberek legnagyobb része pedig könnyen hivő, sőt korlátolt elméjű s nem nehéz nyakukba sózni egy-egy példányt, különösen ha valami vallásos frázist is elszaval hozzája. Én azt hiszem, hogy ehez nagyon is értenék, mert a nép nyelvén nagyon jól tudok beszélni. Annak pedig csak az kell s akármibe be lehet csapui. S mondja csak kérem, régen foglalkozik Ön ezzel a biznitzczel? — Mielőtt az utolsó kérdésére felelnék, az előbb mondott szavaira kell nehány megjegyzést tennem. Ön rendkívüli tévedésben van a bibliáról, annak terjesztéséről, különösen pedig a népről, melynek körében azt elárusítani kell. Az igaz, hogy van egy gazdag társaság, mely azt tűzte ki czéljául, hogy a bibliát mindenkinek könynyen hozzáférhetővé teszi s ez okból annak árát oly olcsóvá tette, hogy azt a legszegényebb ember is megszerezheti; más részről lefordittatta és kinyomatta azt oly nyelvekre is, melyet nagyon kis számú és a műveltség igen alacsony fokán álló nép beszél. Ez idő szerint alig van élő nyelv, melyre a szentirás egészben, vagy részben nyomtatásban olvasható ne lenne. Mint Ön elgondolhatja, ez óriási pénzáldozatokba kerül, de a társaság mind ettől nem riad vissza, mert tudja, hogy a Krisztus tanainak, mint a legfőbb világosságnak fénylenie kell a föld minden pontján. E társaság anyagi haszonra nem tekint s nem is tekintett soha, de egy dolgot mégis különösen figyelembe tart, s ez az, hogy az ő nagylelkűségét pénz- sóvár egyénektől kizsákmányolni nem engedi. Komoly és nagy megfontoltsággal biró emberek ügyelnek arra, hogy a terjesztésnél visszaélés ne történhessék. És — ezt át kell látni Önnek is — ez helyesen van igy, mert ha a közönséges élét szükségleteinek adás- vevésénél nem is lehet kizárni az emberek könnyen hi vesére, vagy mondjuk tájékozatlanságára alapitott üzleti szellemet: — kell lenni egy dolognak, melynél az ilyennek előfordulni nem illik, nem sza- *) *) E czim alatt egy buzgó keresztyén társunk minden hóban ir. A dolgozat egészen eredeti; felhívjuk erre az olyasok figyelmét. Szerk. bad. A szentirás ezt igy fejezi ki: ,,Ne adjátok azt, a mi szent, az ebaknek, se a disznók eleibe ne hányjátok a ti drága gyöngyeiteket“. A mint megérthette Ön ezekből, a bibliával humbugot űzni nem lehet. A mi végül azt a kérdését illeti, hogy én mióta foglalkozom a bibliával, arra azt felelhetem, hogy az Ur kegyelméből már elmúlt hét éve. — Már elmúlt hét éve? Hiszen akkor Ön már az ó-hazában is foglalkozott ezzel? Én úgy tudtam, hogy Önnek otthon más pályája volt. — Ismétlem Önnek, hogy már elmúlt hét éve, hogy én a bibliával foglalkozón. — Különös, hogy — miként Ön mondja, oly sok kincs van a bibliában — s Ön hét év óta foglalkozik azzal, s mégis — bocsánatot kérek a talán tnlságos őszinteségemért, — egyáltalán nem látszik meg önnek az életmódján a vagyoni jólét, holott hét év alatt már sok vagyont kellett összegyűjtenie. — A látszat Önnek teljesen igazat ad, de feledi Ön azt a régi mondást, hogy a látszat sokszor csal. Az igazi vagyonos emberek nem szokták kincseiket a kirakatba helyezni, hanem elzárják azt tűz és'betörés mentes szekrényekbe s csak akkor nyitják azt ki, mikor arra szükségük van. Mit tudhatja Ön, hogy nekem nincs-é oly biztos helyem, hol én a bibliából nyert vagyonomat őrzöm s csak akkor nyúlok hozzá, mikor arra szükségem van. — Megbocsásson Ön, de előttem úgy tűnik föl, hogy Ön rclv- télyekben beszél nekem és egészen mást ért Ön az alatt, mint a minő értelmet annak én tulajdonítok. Valószínűleg oly kincsekről beszél ön, melyet én sejtek ugyan, de nem ismerek. — Nagyon örvendek, hogy végre Ön ezt kitalálta, mert valóban úgy van a dolog. — A kincseknek két fajtája van; az egyik fajta, mely után az emberek oly mohón futnak, érette mindent, de mindent feláldoznak s boldognak csak akkor érzik magukat, ha abból mentői többet összehalmozhatnak, azt tartván, hogy a kinek pénze van, annak mindene van. Ily értelemben magamat nagyon szegénynek kell tartanom. A másik fajta kincs láthatatlan, — épen e miatt az emberek nem is igen ismerik s a kinek sejtelmük van róla, nem igen szeretik annak értékét elismerni. E láthatatlan kincsnek kimerithetlen bányája az a könyv: melyet Ön kicsiny könyvtáramban szemlél és boldog az az ember, ki ebből szerez magának vagyont, mert azt, mint abban megírva van, sem a tűz meg nem emészti, sem a rozsda meg nem marja, sem a tolvaj el nem lopja. Ez a kincs az, melyet az ember halála után is magáénak tarthat. Az arany, ezüst, drága kő s minden vagyon csak a testet szolgálja s ha a test életének vége van, mind megszűnt érték lenni arra nézve, ki minden boldogságát e kincsek bírásához fűzte. Ön •bizonyára ismeri ezt a mondást, hogy „mezítelenül jön az ember a világra és mezítelenül is keli azt elhagynia“, mert a feldíszített holt tetem, c«ik a temető dísze, de nem az emberé. A láthatatlan kincs pedig nem más, mint a h i t, vagy más szavakkal az a tudat, hogy mi Isten gyermekei vagyunk s mint ilyeneknek kell, hogy a mi Atyánk irányában bizonyos kötelességeket teljesítsünk. Hogy mik ezen köt dességek, azt tünteti fel a biblia, mely az Isten országának törvényeit tartalmazza. E törvényeket megismertették az emberekkel a régi időkben a próféták, kik az isteni kijelentéseket közölték a saját korukban élőkkel; de legtisztább alakjában megnyilatkozott az Isten akarata az ő egyszülött fiának, az Ur Jézus Krisztusnak beszédeiben és cselekedeteiben. 11a tehát valaki nem csak a testnek, hanem a léleknek is akar élni, és nem csak a földi emberi országnak, hanem a nagy mennyei birodalomnak is, már ide lenn polgára akar lenni, annak e törvényeket ismernie kell. A ki e törvényeket nem ismeri, az annak igen nagy kárát fogja vallani egykoron. Pedig az a közönséges elv, mely minden müveit országban, mint sarkalatos törvény érvényben van: hogy t. i. a törvény nem tudásával senki nem védekezhetik, az Isten országára is, még pedig fokozott mértekben áll. (Folytatás következik.)
