Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-23 / 4. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 4. szám. 1909 január 23. Angyal a templomban. Prédikálok . . . Áhítattal, A hi vek mind rám figyelnek. Szemmel rajtam, szóra szót vár Az aggastyán és a gyermek. Mig az Ige szent hatalma Sebet gyógyít, bétakargat: Piczi lányka, anyja mellett, Nagy komolyan figyel, hallgat. Még alig hogy három éves És szemében mennyi lélek! Kék tükrében menny világol, Alig a titokról beszélek. A berezgő fény sugára Aranyát fürtjére ejti. Édes, tiszta angyalarczát Rám függeszti s ott felejti. Nem ért, nem tud semmit abból, Mire figyel mozdulatlan. Hogy’ tudná? Csak álmodik még, A mi benne halhatatlan. Mégis én — hadd valljam ezt meg! — Csak hozzája prédikálok: Mert e gyermek, hü szemével, Puszta földön égi zálog. Oh, de hányán értik, tudják. . . A fagyos szív még sem olvad. Boldog, csak ha mennyet, üdvöt Büntetlenül káromolhat. Nézd, hogy eltakarja vétkét Képmutatás fitty ólával! Áhítatát mért hazudja? Hisz’ hazugság, a mi rávall. Csak figyelj rám, égi szónak Édes kiesi hallgatója! Szivecskédnek boldog álmát Mind a sirig Isten ójja! Tiszta lelke<l kék csillagja Sugároz ránk szép világot. . . Oh, ha tudnád, hogy az üdvöt Nékem is te prédikálod! Hadd olvasok szem füzedben, Gyűljön a szó lángra nála! Hogy’ tanitasz! Fényes arczod A szeretet bibliája. Templom ez még? Vagy szemednek Sugarán a mennybe szálltam? A te arczod minden arcon . . . Angyaloknak prédikáltam! ? CSÉCSI IMRE. TÁRCA. || „ aA szív. (Vége.) Ignatiev fölvette a nyestet és megindult a polc felé, a melyen tarka nagy üvegekben álltak a különböző szinti italok. — Ne mondd, hogy rossz szomszéd Ignatiev. Lemérte a féllitert és odavitte a vadásznak. Namurov egy hajtásra kiitta kétharmadát. A korcsmáros vendége mellé ült. — Mutasd csak azt a másikat. Mégis csak te vagy a legjobb vadász a környéken. Egy óra alatt két prém. Ezt bizony nem csinálja utánad senki. A dicséret felpiszkálta a Namurov hiúságát s beszélni kezdett. Leírta, mint törtetett át a bozóton, mint guggolt le a parton, hogy várt, — aztán hirtelen elakadt a hangja, s bambán nézett az előtte álló üres üvegre. — Ignatiev szomszéd, — szólott könyörgő hangon —• adj még egy féllitert— Ezért a másikért, atyuskám? — Hitelbe, Ignatiev. Esküszöm neked, hogy megadom, de ezt az állatot nem adhatom, ez a feleségemnek kell, orvosságos teát kell vennem érte. — Talán grófné a te feleséged, atyuskám? — Beteg, Ignatiev, beteg. Azt mondja, meghal. Ignatiev tudta jól, hogy beteg az asszony, azt is tudta, hogy jó feleség a Tanja, de azt is tudta, hogy ilyen jó vásárt nem lehet mindennap csinálni. — Beteg, meghal? Lusta! — kiáltotta. — Dologkerülő, hát azt mondja, meghal, és te, a ki nem félsz a medvétől, egy szájas asszonytól megijedsz, mint a gyerek. Elvonod szádtól az italt, hogy azt a herét tömhesd teával. E szavakkal fürkészőleg nézett Namurovra, de látva, hogy az komoran bámul maga elé, nekibátorodva folytatta: — Nem szégyen az, hogy házad ablaka mosatlan, fala me- szeletlen, inged piszkos, mint a koldusé? Miért van az? Két- annyit dolgozol, mint más, mégis ágrólszakadt vagy, mert föleszi a zsírodat az asszon}'. Bizony nem érdemli, hogy nagyon törd magad a teája után. A Namurov lelke újra megszólalt. Elsuttogta neki, hogy az az asszony nem volt mindig beteg, hogy az az asszony dolgos volt, szép volt, mig mezítláb, kendő nélkül nem járt a Névára mosni. Azt is eszébe juttatta, hogy az az asszony azért adta el kendőjét, csizmáját, hogy a beteg urának, a kit Namurovnak hívták, kenyere legyen. Még tovább is beszélt volna a lelke, de akkor már előtte állott a tele félliter, a mit a jó Ignatiev időköz* ben szinültig megtöltött. Fedor lángoló szemmel nézett az üvegre, a korcsmáros pedig fölvette az asztalról a másik nyestet is és elindult vele a kamra felé. Látta már, hogy megcsinálta a vásárt, tudta, hogy nem fogják visszahívni, biztos volt benne, hogy övé a prém. Biztos volt benne, mert Ignatiev ravasz kópé, Ignatiev tudja, hogy az embernek nincs szive. Mikor Ignatiev visszatért, Namurov már székén hátradőlve, ittasan szopta az üvegből az utolsó cseppeketA szomszéd házban pedig hörögve kapott levegő után az asszony. Nyitott szájjal hajlott egy darabig előre, sovány kezeit előrenyujtotta, mintha el akarná tolni magától a halált, aztán visszahanyatlott. Aszott vállai, sápadt arca olyanok voltak a tarkahuzatu párnák között, mint az erdei pázsit virágai közt a rriegsárgultan lehullott nyirfalevelek.
