Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-26 / 26. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 26. szám. 1909 junius 26. A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. I. Az elsöpünköst ünnepétől Nagy Konstantin császárig (30—324. Krisztus szül. után.) 3. Az üldözések. VII. A kivégzett Pothinus püspöki székébe néhány évvel később Irenaeus ült, aki Kis-Ázsiában, Smirnában született, a tudós Poli- karpus tanitványa volt s ennek elbeszélései és tanításai oly bő sze- retetet ébresztettek lelkében Krisztus iránt, hogy egész életét a ke- resztyénség ügyének szentelte. Kis-Ázsiából átjött Lionba, itt előbb presbiter, azután püspök lett, közben meglátogatta Rómát, hogy itt a Montanus által támasztott eretnekség ellen harczoljon, később Severus császár idejében (202) ő is vértanúi halált szenvedett. Nem kevésbbé dühöngött az üldözés a római birodalom afrikai tartományaiban. Karthágóban a keresztyénség egyik ’ lelkes szónokát, védelmezőjét s a pogányság dtadalmas czáfolatát, Ter- tulliánt, sok másokkal együtt, börtönbe vetették. A foglyok közt volt Perpetua, egy előkelő származású fiatal nő, csecsemő gyermekével, és Felicitas rabszolganő. Az előbbinek atyja — ki pogány maradt, —a földre borult leánya előtt, úgy könyürgütt, hogy tekintse ősz fürtjeit, tekintse kis gyermekét és ne vitesse magát vérpadra. Nehéz volt az apa esdeklésének ellentállni, de Perpetua még igy sem engedte magát Krisztustól eltántorittatni. Öt is és rabszolganőjét is egy szilaj marha elé dobták, mely őket félholtra gázolta, azután pedig az egyik bajvívó mindkettőt agyon- szurta. Alexandriában sok másokkal együtt a hü Leonidest végezték ki, akit a később nagyhírű tudóssá lett, de ekkor még csak 15 éves fia, Origenes a börtönbe küldözött leveleivel, hathatósan buzdított, hogy legyen hü az Úrhoz mindhalálig s egyszersmind tudatta, hogy ő is kész lesz vele együtt meghalni. Nem is rajta múlt, hanem anyja a kivégeztetés napjan elrejtette ruháit, hogy ne mehessen a törvényszék elé. Később azonban ő is mint vértanú halt meg Tirusban. Eddigelé a keresztyéneket csak a birodalom egyes tartományaiban üldözték; az erőszakos Decius császár (249—251) azonban az egész birodalomban kegyetlen harczot indított ellenök, különösen pedig az egyház tanítói és hü lelkipásztorai ellen. Akadtak ugyan egyesek, kik az üldözésektől megrettenve, Krisztust megtagadták, vagy legalább a pogány hatóságoktól bizonyítványt szereztek maguknak a felől, hogy a pogány bálványok előtti áldozásokban, tömjénezésekben részt vettek, de a legtöbben Krisztus vitézeihez méltóan viselték magukat. így Alexandriában az agg Metrást kényszeríteni akarták a pogány istenek tiszteletére s midőn ez azt tenni vonakodott, megkorbácsolták, tövises cserjékkel arczát össze-vissza sértegették, végül agyonkövezték. Egyik hivő nőt, Quintát, lábainál fogva összekötözve hurczoltak végig a város köves utczáin és azután halálra korbácsolták. Egyik fiatal nőnek, Apollóniának előbb minden fogát kiverták, azután a város végén tüzet raktak s az ebbe való dobással fenyegették, ha Krisztust meg nem tagadja. Tagadás helyett beleugrott a tüzbe s ott ham- vadt el. Az üldözést folytatták Decius utódai is; főként a püspökök, presbiterek s ezek segédei, a diakónusok kerestettek halálra. így Valérián császár alatt lefejezték Karthago nemes szivü püspökét, Czipriánt (258), mint Róma isteneinek ellenségét; a római püspököt, II. Sixtust a katakombákban, vagyis a földalatti, sírboltokban rohanták meg, midőn ott isteni tiszteletet tartott s három segédjével együtt kivégezték. A negyedik segédét, Lőrinczet, ki az egyház vagyonát kezelte, a római helytartó felhívta, hogy az egyház kincseit szolgáltassa át. Lőrincz a szent monda szerint, maga köré gyűjtötte mindazokat a koldusokat, akik a gyülekezet alamizsnáiból éltek s elment velők a helytartóhoz. ,,.Jer! — mondá neki — és tekintsd meg a mi Istenünk kincseit; az egész udvar tele van arany edényekkel.“ A helytartó haragra gyűlt, midőn a remélt kincsek helyett csupa koldusokat talált. „Mit boszanko- dol ? — kérdé Lőrincz — „hiszen az az arany, ami után te sóvárogsz, csak hitvány érez, mely az embereket sok mindenféle bűnre csábítja. A valódi arany az a mennyei világosság, mely ezen szegény emberek lelkét elárasztja; a valódi becses drágakövek pedig im ezek a tiszta erkölcsű hajadonok és özvegyek, kik a mi egyházunk koronáját képezik.“ „Még gunyolódol velem! — kiáltott bosszúsan a helytartó — tudom, hogy ti még örvendetek, ha vallástokért halállal büntetnek, hanem majd teszek róla, hogy ne add ki lelkedet egyszerre.“ Ekkor a lelkes vértanút mezítelenre vetkeztette, egy nagy vas-ros- télyra lánczoltatta s lassan égő tűzön süttette. „Fordítsatok a másik oldalamra“— szólt Lőrincz, midőn egyik oldala majdnem megsült, majd ismét felsóhajtott:—„Imádkozzatok Róma lakosaiért!“ s ezzel kiadá lelkét. Egyébként az egész III. század alatt már zűrzavaros állapotban volt a római birodalom. Közel 50 császár ült ezen század folyama alatt az uralkodói székben, kiket többnyire a katonák választottak meg, de akiket rövid idő múltán ugyancsak a katonák taszítottak kra trónról. Ehhez járult különféle barbár népeknek a birodalomba való gyakori betörése, majd a súlyos természeti csapások, tűzvész, árvíz, földrengés, melyeket a keresztyének a rajtuk elkövetett kegyetlenségek büntetéseként tekintettek, a pogányok pedig ezekért a keresztyénséget okozták. Már Kommodus császár idejében (180) egész Olasz- és Görögország területén a dögvész pusztított, Rómában naponkint ezrek és ezrek estek áldozatul; Ethiopiában (256) a dögvész által elragadott egyéneket nem lehetett számba venni. Néha az is megesett, hogy kiváló szerencsétlenség épen olyanokat sújtott, kik előbb Krisztus híveinek főkin- zói voltak. Ilyen volt Valérián császár, ki a perzsa király, Sapor fogságába esett s ez ha lóra akart ülni, a négykézlábra állított császár hátát zsámolyul használta (260); mely körülmény arra indi- ditotta fiát s utódát, Galliénust, hogy a keresztyén püspökök zaklatását és a keresztyén imahelyek elfoglalását megtiltotta. S valóban a III. század vége felé tetemesen javult a keresztyének helyzete; vagy 30—40 évqn keresztül nyugodtabb napokat éltek. De a század végén, a különben jeles császár, Dioklecián és kormányzó társai uralkodása alatt annál dühösebb üldözés indíttatott ellenük. Dioklecián ugyan egy darabig habozott, mert hiszen saját neje és több főembere s összes alattvalóinak tizenketted része keresztyén volt; de veje s a kormányzásban segédje, Galérius addig ösztökélte, mig végre a keresztyénség teljes megsemmitését tűzte ki egyik fő czéljául. Először is elrendelte (298), hogy minden katona köteles pogány móara áldozni, mely rendelet folytán a keresztyén tisztek kénytelenek lettek a hadseregből kilépni; majd (303) eltiltotta a keresztyén istentiszteletet, s elrendelte a keresztyén templomok s imahelyek lerombolását, a szent iratok megége- tését, az egyház papjainak, elöljáróinak befogatását; a következő évben meghagyta, hogy minden keresztyént kényszeríteni kell az áldozásra, ha máskép nem lehet, hát kínzással és halálos büntetéssel is. Ekkor azután megindult az üldözés egész hévvel az egész birodalomban, kivévén a mai franczia, spanyol és angol országokat, melyekben Konstantinus volt a császári helytartó, aki maga is hajlott a keresztyénség felé, fiát, a később császárra lett Nagy Kon- í. stantint pedig kér. püspökök által neveltette. (Folyt- kő- 1
