Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-22 / 21. szám
21. szám. 1909 május 22. 3. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” EGY KÖNYCSEPP. Irta: Szemere György. II. Ám az, a ki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is. A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is ékesen beszélt. A finom himzett cipke rajtuk elmondta, hogy még nem is régiben jómódben élt az ö tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapir bélésük megsúgta, hogy egy szép- lelkü, házias leányka visefie gondjukat. A zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt, széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül mindenki sze- meláttára, azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon : — Négy korona • . . Tetszik? Nem tetszik? . . . Vérbeborult a leányka sápadt arca- Egy pillanatra eltakarta szemét a kezével, de hamarosan megerősítette szivét. — Igen szépen kérem, — szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagjr fényes szemét a hivatalnokra emelve — szíveskedjék hat koronát adni: annyi kell. — Nem lehet. A leány gondolkozott egy pillanatig, azután visszakérte a holmiját. — Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, — mondta s átvevén a fehérneműit, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja. Tóni, a ki végignézte, szinte-végigszenvedte az egész jelenetet, utána akart rohanni, hogy fölajánlja neki a segítséget. Az utolsó pillanatban jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs . . . Hirtelen kikapta nyakkendőjéből a tüt és odadobta a hivatalnoknak. — Siessen kérém, igen sürgős dolgom akadt. És szivszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az hamarább kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el fog távozni és nem fogja látni többé soha. Mély lélekzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz forintot adtak a melltüjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót. Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja- Nem talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog beszélni vele, mint egy grófkisasszonnyal . . • És mégsem merte megszólítani. Pedig, szégyenére legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben : nem egyszer vetemedett életében aszialtbetyárkodásra is. Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az árnyék öt-tiz lépésnyire. Az utbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban leste. Tiz perc múlva kijött. A csomag ott volt a hóna alattígy járt a lányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszottAz is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba kapaszkodott. A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott, hogy támogassa szükség esetén. — Kisasszony, — hebegte zavartan — kegyed rosszul lett, engedje meg . . . Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme- De még jobban a szava. — Igenis, — mondta — ha tetszik én követni fogom önt. Tóni májd leesett a lábáról. — Hová? — kérdezte bambán. — Ahova akarja, válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. — Ne féljen, tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő ur egy magamfajta szegény leányt az utcán megszólít. — Tudja?! — Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam mindent, de a sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok veié hímezni, varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá többet, mint négy koronát- Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugróm. De nem merem megtenni. Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog szeretnék lenni. Heves fájdalom nyilallott a Tóni szivébe, hallatán ennek a tragédiának, a melylyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az a hősiesség, a mellyel az utolsó ingecskéjéig kjtartott női becsülete megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel töltötte el. De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását. Megállított egy üres bérkocsit. — Tessék fölszállani, mert messze lakom. A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban il* ledelmesen felelt a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet. Csak reszketett egy kicsit. Mindenre el volt szánva. III— Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt- Hívjon hozzája orvost és ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze s küldje a Hungáriába . . . Kaláné egy szót sem értett az ura beszédjéből— Hogyan? Hát a nagyságos ur elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már erővel segíteni akar rajta. — Nem, édes Kaláné, — vágta el Tóni a jó asszony szavát — én ezentúl nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok kedvemre valót, egy egyszerű hónapos szobába költözködöm. A hűséges vén gazdasszony sírva fakadt. — Hát elcsap a nagyságos ur? Tóni megsimogatta ősz haját. — Dehogy csapom el lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz. Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves leánykának, a kinek a rajta levő ruháján kívül két pár alsó nadrág és egy ingecske volt mindene; — meghajolt a tivornyahős, kártyás, szoknyavadász, világfia koldus leány szűzies fensége előtt s a nélkül, hogy csak egy ujjal is érintette volna, távozni akart. De nem engedte a leány, mig meg nem köszönte a nagylelkűséget. Úgy köszönte meg, hogy térdre vetette magát előtte, megragadta mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen zokogva, mig el nem vesztette az eszméletét. Szerencsére nem öl az öröm. Erzsiké — ez volt a lányka neve — hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott, megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki békében. De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kisértetbe a szépsége. A hajdani hires szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta egyetlen ragyogó könycsepp, a mi egy veszendő koldusleányka bánatos szeméből kihullottAz úri társaságot csodálkozott e hirhedt gavallér átlénye- gülésén. De annak okát sohasem tudta meg-
