Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-03 / 14. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 14. szám 1909. április 3. Jézus a kútnál. Jézus Judeát elhagyván, Galileába indul; útközben Sama- rián megy keresztüli Samariában laktak az úgynevezett sama- ritánusok, a kik nem valának tiszta zsidók, a kiket azért a származásukra büszke zsidók gyűlöltek és elkerültek. Jézus Sikár városa mellett, a Jákob kutjánál pihen meg s ott egy vizmeritő asszonytól vizet kér. Az asszony, jól tudván hogy a zsidók a samaritánusokat nem szeretik, csodálkozva kérdi Jézustól: Mimódon.kérsz te, holott zsidó vagy, én tőlem vizet, ki samariabeli asszony vagyok? Felele Jézus és monda neki: Ha te tudnád az Istennek amaz ajándékát és hogy kicsoda legyen az, a ki észt mondja neked: Adj innom nekem: te kértél volna ő tőle és adott volna néked élő vizet. (János ev. IV. rész.) Az asszony végre megismeri, hogy a Messiással beszél s elmondja a samaritánusoknak, hogy mire tanította őt a Jézus; a samaritánusok hisznek O benne és Jézus szívesen marad közöttük két napig, hogy tanítsa őket Isten beszédével és táplálja leiköket amaz élő vízzel, melyből a ki iszik, soha meg nem szomjuhozik. A mi földi életünk hasonló egy vándorló utazásához. A vándorló gyakran megszomjuhozik az ő útjában s ha nincs, a ki vizet adjon neki, a szomjúság miatt vesz el; mi is gyakran meg- szomjuhozunk, mert nem elégítenek ki az élet örömei, szomju- hozzuk az élet vizét, az Istennek beszédét, hogy az által meg- erősittessünk az élet utaira s nyerjünk valami jót, mely soha el nem múló örömmel töltse el szivünket. Szomjuhozzunk és mégsem keressük az élet vizét, mely megelégithetne, hanem keressük a mértékletlenség házait, hogy gyötrelmet és kárhozatot igyunk ott; keressük az élet múló örömeit, testünk vágyainak kielégittetését, hogy végre keserűen kelljen belátnuk, hogy rósz utón jártunk és azért boldogtalanságot kellet találnunk. Isten beszéde, azUr Jézus evangéliuma az életnek vize: keressük ezt s ha megtaláltuk, soha se hagyjuk el, hanem pihenjünk meg a kutnál, elégítsük meg lelkünket annak éltető vizéből. Imé a samariabeliek hittek a Jézusban és megelégittettek az életnek vize által: kövessük mi is az Ur Jézust, hogy adja nekünk az élet vizét, hogy földi életünk gyakran terhes utaiban megelégitteSsiink. Minden földi javaknál fenebb becsüljük az életnek vizét s azt, a ki adta ezt nekünk a Jézus által, a mi gondviselő Atyánkat, Istenünket szivünk teljességéből szeressük. Hankó M. Gyula ref. lelkész. Különfélék. Orvosi-missionárius Kínában. M. Westwater dr. orvos- misszionárus jelenleg Edinburgban tanulmányozza a kórházakat, hogy tapasztalatait Liaojangban, az orosz-japán háború révén ismertté vált mandzsu városban értékesíthesse. A mit Westwater dr. az utolsó huszonhét év alatt Liaojangban tett, az ismertté és tiszteltté tette nevét Mandzsúria valamenmd házában és megszerezte neki a kínaiak, japánok és oroszok bámulatát. Először 1881-ben került Kínába, mint a skót United Presbyterian- Church ügynöke és négy évet töltvén Szanting tartományban, elment Liaojangba, Mandzsúria régi fővárosába. Itt. az idegengyűlölet és az erős keresztényelenes hangulat gyakran lényegétté életét, de kitartott és a mikor 1888-ban nagy árvíz elpusztította a vidéket, megszerezte a lakosság bizalmát azzal az ügyességgel és energiával, a melylyel a segítés nagyarányú akcióját vezette. Ekkor nyugati orvosi tudománya is kezdett gyümölcsöt teremni és több magasrangu tisztviselő is vele gvógyittatta magát. 1895-ben kitört a kinai-japán háború, a melynek tartama alatt Westwater dr. megtartotta megszerzett pozícióját, jóllehet J. Wyle misszionárius társáé mandzsu katonák a város főutcáján meggyilkolták. 1900-ban már kitűnő pozíciója volt, de ez évben kitört az idegenellenes boxerlázadás és valamennyi misszionáriusnak távoznia kellett Mandzsúriából. Fölperzselték a kórházakat, templomokat és a missziós házakat, üldözték a benszülött keresztényeket, a kik közül sokan életüket vesztették. Wetwater dr. családjával együtt Japánországba menekült, de azonnal szolgálatra jelentkezett az orosz Vörös-keresztnél és az orosz büntető expedícióval visszatért Mandzsúriába. Ez expedíció alkalmával szerezte meg a „Liaojang megmentője“ címet. Az oroszok ugyanis várost város után megsarcoltak és kiraboltak, a mikor Westwater dr. régi lakóhelyéhez közeledve, a városból néhány fölkelő tüzelt az orosz elővédre. Hogy „népét“ megmentse a rettenetes megtorlástól, Westwater dr. fegyver nélkül és egyedül bement a városba és úgy intézte a dolgot, hogy a város megadja magát, az oroszok pedig megfogadják, hogy nem bántanak senkit és semmit. Wigham naditudósitó úgy Írja le ezt a tettet, mint a legbátrabb cselekedetet, a melyet valaha látott; Westwater dr. pedig csak e szerény szavakkal emlékszik meg róla: „Felégették házamat meg kórházamat és engem meg enyéimet kiűztek a városból. Visszatérek és megmentem házaikat a pusztulástól, életüket a veszedelemtől-“ Csakhamar fölépült uj kórháza- Borzalmas volt az 1904. év, amikor Liaojang körül hétnapig dühöngött az oroszok és japánok harca. Bombázták a várost és Westwarter drnak száz meg száz nem kom- battans sebesültet kellett ellátnia. Éjjel-nappal dolgozott és olyan eredményt ért el, hogy Ojama japán tábornagy ötezer koronát küldött a kórháznak. Westwater dr. 1905-ben hozta meg a legnagyobb áldozatot, a mikor felesége, a ki egyúttal fáradhatatlan munkatársa volt, tifusz-járvány áldozatául esett. Bizony van ez az orvos is olyan hős, mint a legvitézebb katona, érdemes tehát nevét a feledéstől megmenteni. A kenyér. Az első kenyér keletien tésztábólíkészült. Ábrahám idejében még nem ismerték a zsidók, csak egyiptomi fogságukban tanulták meg a sütés különböző módját. Mózes megkülönbözteti már a kovászos és kovásztalan kenyeret. A pusztában való bolyongás idejében csak friss, keletien tésztából sült kenyeret ehetnek s ennek az emlékére készítik husvétjukra máig a pászkát. Európába Egyiptomból került a kenyérsütés oly fontos tudománya s Athénben tökéletesítik legelőször; a görögöktől eltanulták a rómaiak is, de lassan lesz közkeletű. Krisztus előtt 174-ben, mikor Róma már nagyhatalom s a művelődésnek tekintélyes polcára jutott, nincsen még kenyérsütő mesterség a sena- tus populusque Romanus székhelyén: Krisztus születése táján is csak háromszáz körül jár az örök városban a sütők száma, de a hadsereg még Krisztus után a második század után is „pulsom“- ot eszik kenyér helyett s Trajanus oszlopán a légionáriusok még a ,,furca“-n viszik buzalisztkészletüket, melyből maguk készítik el puliszkájukat. A kenyérsütést megtanulták Róma európai tartományaiban is. Galliában általános a buzakenyér s ugyancsak Galliában használták legelőször az élesztőt. Az északon lakó népek csak a középkor második felében ismerik meg: Svédországban meg éppen a 16-dik száz esztendő után sütnek kelesztett tésztából. A nagy német birodalomban fényűzésnek tekintik, minősitik a megszitált búzalisztből gyúrt, megkelesztett kenyeret s ,,marcipan“-nak nevezik, mig a ke- vésbbé módos vagy a szegény nép durva, fekete, keletien tésztából sült kenyeret fogyaszt, melyet Vesztfáliában a harmincéves háború idején ,,pumpernikkel“-nek csúfoltak; ezt a gúnynevet eredetileg csak a tagbaszakadt, faragatlan parasztokra alkalmazták. Nálunk korán meghonosultak a kenyéradónövények; az árpa tőszóból képzett nevekkel találkozunk, a búzát 1221-ben oklevé- lileg említik, a kölest 1462-ben, a köleskását 1588-ban, a rozst 1478-ban, a zabot 1516-ban. .Korán megkezdődhetett kenyérré való feldolgozásuk is, mert 1357-ben Sopronban van már kenyérsütő mesterember, valószínű tehát, hogy volt másfelé is és a soproni oklevéltár megemliti 1397 1401. közt a „kenyérszakasztó“-t meg a ,kenyérszakasztódeszká“-t s ugyancsak Zsig- mond király idejében a sütők már kemencékkel dolgoznak. Magyarságunk leginkább buzakenyeret fogyasztott, melyet többféleképpen készítettek; a XVII. százévben legjobbnak tartották a komlós vízzel siitöttet. Az árpa-, zab-, korpakenyeret alább- valónak minősítették. Az 1550. körül keletkezett Virgina kódex egyik pontjában ezt olvassuk : „Nyaualyas arpakenveruel ele- gedhetnekh meg.“ A Történeti Tár XV. k. 164. lapján: „bizony meg nem érdemlik, hogy hazánkban korpakenyeret egyenek“. Ezt „abrak kenyér“"nek gúnyolták. Thököly idejében a polgárháború sújtotta vidék népe panaszolja, „hogy zabkenyéren, tót hajdinán nyögünk a nagy Ínség mián ‘; a vitézi énekekben pedig valamelyik kuruc fakad ki. hogy „eb eheti az ő szálkás zabkenyerét“; eme silányabb fajtájuakkal szemben Géléi Katona a buzakenyeret „kövér, zsíros és siikeres“-nek, azaz legjobbnak mondja. (1645.)
