Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-03 / 14. szám
14. szám. 1909 április 3. .Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 3. oldal. Kossuth házassága. — Történeti elbeszélés. — Irta: Kovács Endre. IV. — Senki se nagy, húgom, mikor a hazáról van szó. Azok közt, a kiket ismertem, Wesselényi volt a legnagyobb. — Én ismerek egyet s hiszem, hogy az befejezi, a mit Wesselényi kezdett. — Ki az a szerencsés férfin? — kérdezte Kossuth. — Nevét nem árulom el, de azt hiszem Ön is tudja, kit gondolok. — Sejtelmem sincsen róla. — Az, a ki börtönt szenvedető honáért, a ki a gondolat szabadságát hirdette, a ki gyászkeretben jelentette olvasóinak a nagy Kölcsey visszavonulását. Kossuth keresztbe fonta karjait s úgy bámult az ifjú nőre, a kiről beszéde közben bűvös fény sugárzott le s hangja igézetesen csengett, mintha a lelkesedés ereje ragadná magával. — Tercsikéin, te egész szónoklatot tartasz, — monda incselkedve Rudolf. — Csak azt mondom, a mit érzek és tudom, — felelte a leány fejét büszkén emelve fel s két szép szemével Kossuthra tekintve. — Köszönöm, hogy ily nagynak tart, húgom, de az én erőm és képességem sokkal kisebb, hogysem folytathatnám azt, a mit Wesselényi félbehagyott. • — Kötelessége folytatnia; a nemzet sokat vár Öntől és a nemzetnek csalódnia nem szabad! Kossuth zavartan nézett Terézre. E gyönge, törékeny liliomban minő fenséges a lélek. Micsoda elbűvölő erély, honleánvi tűz és akarat. Ilyen nő kell neki. a ki fokozza becsvágyát, tudományát és harci vágyát a közélet porondján. Mert neki ez lesz az eleme. És e küzdelemben az lesz neki a családi élet, a mi a madárnak a fészek. Ide tér megpihenni, ha fáradt; erőt meríteni, ha lankad; lelkesedést gyűjteni, ha csiigge- dés fogja el. Mindez egy szempillantás alatt keresztül cikkázott az agyán s meréz elhatározással igy felelt Teréznek: — íla oly nőhöz lenne kötve életein, mint kedves húgom, akkor még a lehetetlent is megpróbálnám. Teréz érezte, hogy itt a nagy pillanat, a mikor egy szóra van feltéve két élet üdve és boldogsága. O már régen szerette Kossuthot, de sokkal büszkébb volt, semhogy ezt bárkivel sejtette volna. Még Zsuzsikéinak se szólt, a kinek pedig • az ő finom női érzéke megsúgta, hogy szereti a bátyját. Küzdött magával, kereste a szavakat, keble lázasan hullámzott, aztán halkan, remegve vátaszolt: — Nem vagyok méltó Önhöz. Rudolf és Zsuzsika néhány lépésre előbbre mentek s Kossuth megfogta'a Teréz kezét, áhítattal ajkához emelte és megindultál! monda: — Édes Teréz, maradjon egy pillanatra . . . Nem tudom, mit érzek, de egészen ki vagyok cserélve. Ha szabad az én koromban a szívről beszélni, akkor azt mondanám, hogy néhány perc alatt oly forradalom támadt benne, a mit csak e kis kéz nyomhatna el. — Az én kezem gyönge volna ahhoz, hogy forradalmat csillapítson le, — szólt szelíd mosolylyal a leány, de a bíbor fény arcán égett s az egészen mást mondott. — Tudom, hogy ily nagy elhatározáshoz idő kell, de ha eddig vártam, még ezután is tudok várni. — Kossuth ur, — monda megindultál! Teréz, — ha tudnám, hogy boldoggá tehetném, azt mondanám: Öné szivem, kezem; de bocsásson meg, ha habozni lát, hiszen Ön magasan áll fölöttem s a nap és ibolya, hogyan illenek össze!? — Téved, édes húgom, én csak szegény ügyvéd s a hatalom által elnémított szerkesztő vagyok s ha kegyed ibolya, legyen az én szivem az a bokor, a melyre e virág édes illatát leheli. E zengzetes hang, e lágyan omló beszéd úgy hatott, a bájos leányra, hogy némán csodálta a férfiút. Sokáig nem tudott szólni, csak hallgatta szive dobogását, melyre a boldogság két kézzel szórta a virágot. — Édes húgom, nem kívánom, hogy rögtön határozzon, hiszen van idő reá, hetekig itt maradok, de ismét mondhatom, hogy áldanám sorsomat, ha Ü37 kiváló szellemű honleány irányítaná jövendő sorsomat. — Erre én kicsinek és gyengének érzem magamat s kérem, fontolja meg, mit tesz, mert ez a lépés egy egész élet célját rombolhatná össze. — Tudom, de a kristályon keresztül lát az ember, látja, hogy gyémánt vagy kavics van-e a belsejében. — Menjünk, Kossuth ur, már visszanéznek, — monda most Teréz, holnap reggel ismét beszélhetünk. Kossuth karját kérte s amint félénken odanyujtotta, a könnyű blúzon keresztül, érezte, hogy mint reszket s mint száguld benne a forró vérhullám. . . Soha nem érzett gyönyör futotta el Kossuth Lajos szivét. Mintha virágos kertben állott volna és rózsaszirmok omlottak volna reá. — Tehát holnap, :— mondá halkan és oly hangon, melyben ez a megváltó szó csengett: szeretlek. Rudolfot éz Zsuzsikát is kipirulva, szinte átszellemütlen találták. Ki tudja, milyen párbeszéd folyt köztük ama néhány perc alatt: a mig egyedül voltak. A szemük égett, a fülük vérpiros volt s Zzuzsika félénken sütötte le a szemét. Rudolf ajánlatára betértek a vendéglő parkjába, a hol cigányzene játszott. Este ismét egiúitt voltak. A mikor aludni tértek s kézfogással búcsúztak, valami kéjes, delejes áram szaladt keresztül szivükön, agyukon, a mely sokáig nem engedte szemükre nehezedni az édes álmot. III. Eljegyzés. Esküvő. Másnap már hajnalban felkelt Kossuth Lajos. Csupa illat és balzsamos lehelet áradt a levegőből. Kossuth szinte újjászületve szivta magába ezt a megifjitó, lelket üdítő levegőt s felöltözvén, a sétatérre ment. A lombok közül a legszebb madár dalverseny hallatszott. Leülve egy padra, szemét behunyva élvezte a reggel illatát s a madár éneket. Egyszerre csak halk lépteket hall s mire kinyitotta szemét, Meszlénvi Teréz előtte állott. Kossuth felkelt s udvariasan köszöntve a leányt, kezet fogtak. — Látom, hogy nem felejtette el, mit mondtam tegnap a hajnalról, — mondá szelíd mosolylyal. — Nem, édes húgom s mondhatom, oly bűbájos ez a nyári hajnal, hogy minden képzeletemet felülmúlja s valóban csak egy van szebb e hajnalnál a teremtésben, — mondá Kossuth gyöngéden megfogva a kezét — és ez az egy, a kegyed lelke. Teréz visszakapta a kezét s arcán rózsapir ömlött el. — Honnan tudja ezt Kossuth ur, hiszen még alig ismer. — Láttam fogságom előtt is és tudom, hogy rabságom ideje alatt is meglátogatta sokszor családunkat, hogy megvigasztalja őket. — Szegény Karolina néni sokat sirt és húsúit akkor; de én azt mondom, hogy sokat használt Önnek ez a fogság. — Igen, húgom, megtanultam angolul. — Óriási türelem és szorgalom s roppant éles elméről, lángészről tesz az tanúságot. — Csak eleinte volt nehéz, mig a kiejtést megtanultam, mi- tán csak holt betűre támaszkodhattam. (Vége következik.)
