Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-01-11 / 2. szám
2. oldal AMERIKAI-MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 2. szám. 1908. január 11. Szegény elvakult testvérem, nevedet nem tudom nem ismerem, talán sohasem láttalak ez életben, csak annyit tudok felőled, hogy hit dolgában ott tartasz a samáriai növel és tehozzád nem jött még el az Istennek országa és te nem tanultad még meg, hogy a tiszta vallásban nem az a fö, melyik missió alatt imádkozunk, hanem az, hogy lélekben és igazságban emelkedjünk fel az egek Urához. Óh bár jönne el mindnyájunkhoz az édes Üdvözitö, mint hajdan a samariai nőhöz s a gyülölség kábító itala helyett adná ne- nekünlt amaz életnek vizét, a melyből a ki iszik, soha meg nem szomjuhozik, H. L. Az Ur álma* Elszenderült az Ur angyal zenén, Álom terült el lecsukott szemén, A mi öröktől fogva nyitva volt, Mitől szendergés még el nem rabolt Egy rövidke percet, pillanatot: Most önfeledten, mélyen álmodott Az angyalok karéneke helyett Ilyedt suttogás foglal im helyet, És fürkészve nézgélik a szemek A sürü ködtől eltakart szemet. Majd ajkaikra a nagy félelem Csendet parancsol. De a végtelen TÓRCZft. Holt-levelek. Irta; V ARADI ANTAL. (Folytatás.) Ritka esetben töltenek együtt egy estét, mikor éppen valami vasárnap vagy ünnepnap előestéjén »távol a nagyvilág zajától«, az otthon csöndjét akarják élvezni. Az otthon csöndjét! Szombaton délután fizetési nap van. A szűcs-, lakatos- és rézműves-legények kapadohányt, vagy szörnyű szagu rövidszivarokat szíva csoportosulnak a ház udvarán és várják a heti bért. Károly ilyenkor egy órával korábban tér haza. Az esti kórházi vizit titán nem megy a magyar- utcai kávémérésbe, hanem egyenesen a Szerbutcának fordítja a vitorlákat s hóna alatt egy csomó könyvvel nekivágtat a világ leggyalázatosabb kövezetének, melyet gonosz emberek a Szerbutca kilencedik számú házának az udvarára raktak le... A kis szoba ablaka már a távolból világit, mint a »Családi kör« pitvarajtaja. A lakótárs, Gyula, már otthon van. Várja. Nagyokat fújva törtet előre, átevez a mesterlegények füstölgő során s hangos »szálem alejkum«- mal nyitja be az ajtót. Gyula már kikészítette az ingó lábú asztalra a pléh-forralót. Mihelyt Károly kopogó lépéseit meghallja az ablak alatti faoszlopos folyosón, bor- szesze tölt alája s nagy prozopopeiával meggyujtja. Mindenség müve, a nagy gépezet Rendes útjáról rögtön eltévedett Hol tenger nem örvénylik és a pályák A visszavivö utat nem találják, A nap bolygók mind összeégetik Szomjtól áléit, haldokló földjeik. Felforrt árjai a bősz tengereknek A róna síkján összekeverednek, S mint a parton megriadt gyermekek, Hullámaikba futnak a hegyek. Most a legbátrabb angyal felrepül Ködöt oszlatni a zárt szem elül — Uram, ébredj fel ! Az Ur feltekint S nagy müve rendes útra tér megint. — Mért oszlattad álmaim ködét el ? Te balga angyal, ne törődj a léttel! Ha összedől is, mit teremtettem : Ujjáalkotja egy tekintetem, Hogy egy parányka sem hibázhat ott S a vég nem késik egy pillanatot. De szemeim, min most gyönyörködött, Nem láthatja többé már e ködöt. Előtte zug a soh'sem heverő Es megszámlálhatatlan őserö, Mely ezer ponton örökké feszül, Rombol vagy épit, de szünetlenül. ^ Előtte müve, a világ megint A mit kezdettől örökké tekint: De álma, mit csak egyszer láthatott, Ki tudja, hogy már merre szállhatott ? . . — Jöszte, embergyilkos felcser ! Itt a* égő áldozat. — Hogy vagy Faust? (A Gyula gúnyneve, mint örökösen tépelödö filozófusé.) — A bosmrkány-konyha jelenetét játszom. Hoztál-e teát ? — Igen. Valamelyes tea név alatt árult széna- nemű száritmányt szereztem be a sarki grájzlernél. Mi lesz hozzá ? — Füstölt nyelv. Marha. — Marha ? Bravo. Azzal ledobván felöltőjét, megrázza a feléje nyújtott kezet, elhelyezi könyveit s leül az asztal másik oldalára, szembe Gyulával. — En bölcsem: mennyi van még hátra? — Kétszáznyolc nap, a holnapit is beleszámítva. (Kiszámítottak, hány nap a tanév s minden héten evidenciában tartják a letelt időt.) — Jaj, jaj. Még kétszáz. — És nyolc. — S az év végén a rigorosum. — S nekem a tanári vizsgálat. — Könnyű neked, az olcsó. — Hetvenegy forint. — De az enyém kilencvenhat ! — Honnét szedjük össze ? — Ejh ! el a sötét tépelödéssel, Faustom. Gondoljunk az otthonvalókra. Az erőt ad és kitartást. S elmerültek mélyen a gondolatokba s a bor- szesz-láng haloványkék világa mellett visszaálmodják az otthoni kis falut, az öreg szülőket, a gyermekkort s a múltat. Pedig hogy fáj az az élet tavaszán, mikor az ember a múltban keres vigasztalást! Gyula törte meg a hosszú csendet. — Mit álmodál, kérlek Uram, beszéld el ! S eként szól az Ur álmatag beszéddel : — Gyarló ember, föld lakója voltam, Egy kis helyen kvnyhóm összeróttam. Fáradtsággal és kérges tenyérrel S éltem verejték-sózta kenyérrel. Munkában lelt a pirkadó hajnal Számban ima váltakozott dallal, Sötét este kis kunyhómba intett, Hol várt reám nyájas, szép tekintet. S mikor aztán pihenésre leltem, Tudtam, hogy van, ki viraszt felettem. Mig álmaimban lelkem kéjeleg, Mig zárva vannak ezek a szemek: Van, a ki lát, és mig ölel e kar, Van aki véd, van a ki betakar. A mig nyugszom áldás van fölöttem: Ringó kalász borítja a földem.... Óh álmaimban mily boldog valék, Kunyhóm sokkalta szebb volt, mint az ég, S a boldogságom ezerszer nagyobb ! Fáj, hogy nem ember, de Isten vagyok .. Bus zokogás lön erre hallható, Álmát siratta a mindenható. Kovács Endre. — Soká forr ez a viz ! A mig megforr, el mondok neked egy históriát. — Mai? — Legfrissebb keletű. Velem történt. — Rajta. Leány lesz a dologban, azt sejditem. — Pedig szép. A lóvasúti kocsi alá került. — Meghalt ? — Nem, de megsérült a jobb kezén. Én támogattam fel. — Halljuk, ez érdekel. — A mint a színház felöl a Magyar-utca felé tartok, hirtelen egy fiatal leányka surran el mellettem, karján kézimunka-kosár. Alig megy pár lépéssel odább: éles sikoltás hasitja a levegőt, a mint odatekintek, egy lóvasúti kocsi ágaskodó lovai alatt látom. Mint a villám termek ott, egy ökölcsapással félreterelem a két lovat s felrántom a főidről, még éppen elég jókor, hogy a kerekek alól megmentsem. A kis kosár tartalmát felszedték a körülállók, mert szegénykének mind a két keze a patkónyomoktól felvágva csupa vér volt. Elájult. Hirtelen egy gondolat ötlött az eszembe. Tudtam, hogy a sebészeti kórházban vagy, legalább ott kellett volna lenned. — Voltam is. — De késő. En csak a kis Morbitzert találtam ott, tudod, a kávémérésbdi barátunkat. Most rögtön komfortábliba tettem az ájultat, melléje a kézimunkás-kosarat s az Üllöi-utra hajtattam vele. — Te komfortábliig vakmerösködtél ? — Komfortábliig. De ma nem is ebédeltem. Tegnap járt le a bérletem, holnap újítom meg. A mai napot megnyertem. Harminc krajcár. Megvan a komfortábli ára. — Fölvették? — Föl, Morbitzer bekötözte, kapott egy tisztességes ágyat, a hetvenötöst.
