Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-02-29 / 9. szám
2. oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 9. szám. 1908 február 29. zenei tudásával szép eredményekre vezette. Buzgó felesége, Wald- fogle Aranka, a budapesti felső leányiskolát végezte, önfeláldozó szeretettel gyűjtötte össze a kis gyermekeket, ovodát szervezett s azt gyönyürii játékszerekkel szerelte fel. Vasárnapi iskolát szervezett s abban hűséges felesége segítségével munkálkodik. Beteg- segélyzö-egyletet alakított, a Ref. Egyesület, egy osztályát szervezte közöttük s tevékeny részt vett az Amerikai Magyar Szövetség ottani fiókja megalapításában. Beaver-Falls-on, hova havonként kétszer ment istentiszteletet tartani, előbb ifjúsági egyletet és vasárnapi iskolát szervezett, azután templomot vett, azt átalakíttatta s csak nemrég felavattatta. Ott felesége testvére, Waldfogle Josephin a vasárnapi iskola vezetője, minden munkájában buzgó segítője. New Castle-ban és Elwood City-ben, mely helyekre a maga költségén minden hóban kétszer látogatott el s tartott istentiszteleteket, az egyházi munkának erős alapot teremtett. Jól tudom én, hogy ezt a szép m uns át csak Isten segedelmével s azoknak közreműködésével végezte, kik között munkálkodott; mégis, azt hiszem, helyesen beszéltem ö róla, mikor az eredményeket fölsoroltam. Hiszen ö előtte is volt a south sharoniak- nak papja s másutt is vannak papok az egyházban, ilyen eredményeket pedig nem igen sokszor látunk. A philadelphiai magyar reformátusok csak érdemeit ismerték el, mikor — mintegy kétszázan — egyhangúlag lelkészükké választották s a minket támogató presbyteriánusok csak a magyarság javát tekintették, mikor a philadelphiaiak meghívása mellé az ö kérésöket is hozzá csatolták. Nagyhangú, de üres beszédeknek nem vagyok barátja; szivemből szólok, mikor Isten áldását kérem Schodle Gy. Adárn urra, a philadelphiai magyar ref. egyház uj lelkészére, ki cselekedeteivel mutatta meg hitét s azt, hogy ö az Urnák hü és igaz szolgája. Hankó Gyula. A bor csufolóvá tészen és a részegítő ital háborgóvá és valaki abban gyönyörködik: nem lészen bölcs.« »Ki mondhatná: Tiszta az én szivem, tiszta vagyok az én bűnömtől!« Az Ur szolgája. V Annak, aki magút az Ur szolgálatára szenteli, a papnak, ha komolyan veszi az ö hivatását, nehéz kötelességeket kell teljesíteni életében. Mindenekelőtt át kell változnia szivében; élő hittel kell ékeskednie. Ennek pedig ellensége a bűn, tehát bűneiből kell megtérnie s a bűn ellen kell magában harczolnia és győznie, hogy hitét megőrizhesse. Szivéből ki kell irtania a szeretetlenséget, el kell távoznia a haragtól és boszuállástól, melyek a magasra törő lelkek lánczai s az ö nemes munkájának is akadályai. Jót kell cselekednie egész életében, mert hiába tanítaná testvéreit a hitnek magasztos igazságaira, ha nem azonképen cselekedne. Önzésnek, kapzsi haszonlesésnek nem szabad lelkében megfoganni: minden cselekedetében a szeretet által kell vezettetnie. Úgy szolgál az Urnák az igaz és hü szolga, ha az Ö országát terjeszti a földön, szolgálván hittel és szeretettel minden testvéreinek. Élő hit, szeretet által vezérelt jóakarat: ezek az Ur szolgájának erényei; képmntatás és önzés: ezek a gonosz szolga ismertető jelei. A mint pedig van hü és igaz lelkű, képmutató és gonosz önző az emberek között: sajnos, az Urnák szolgái között is találtatnak fogyatékosak, kik csak nevükben az Ur szolgái, szivükben szolgái, rabjai a bűnnek, első sorban pedig a képmutató önzésnek. Es szomorú dolog, hogy amig a hűtlen sáfárt elkergetik az emberek maguk közül, papjaiknak fogyatkozásait nemcsak eltűrik, hanem azokkal a legtöbbször TÁRCZA. Keresem az Istent. Irta: ÁBRÁNYI EMIL. Különös zarándok állott meg előttem, Az esti homályban, az alkonyi ködben. Hosszú haja kuszán omlott a szemébe, Kinos barázdákkal volt fölszántva képe És egész alakján valami nagy bánat Árnyéka borongott, mely szivemre támadt, S a részvét forrását megnyitotta bennem. Oda lépett hozzám: »Engedj megpihennem!« Nyájas szemmel néztem a sötét emberre: Üli le mellém, vándor s mondd el hova, merre ? Merre visz az utad es mióta járod Nyugtalan léptekkel a messze világot?““ Megvillant a szeme és vonagló szája Ily szavakra nyílott: „Hosszú volt a pálya Amit én bejártam — de az örök álom Addig nem jöhet rám, mig föl nem találom, Addig nincs nyugalmam, mig meg nem kerestem! Mert tudd meg, mi történt: elveszett az Isten! Zavar a szemében, zavar a szavában, — Boldogtalan ember, tudtam, hányadán van! Úgy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve Üldögélt mellettem s az alkonyi csendbe Mély, nehéz sohajja szakadozva szállott. Megragadta botját, azután fölállott. Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan: „Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam, Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne. Bárki légy, ha szenvedsz, irt adok sebedre, Hogy megenyhithessem, hogy meggyógyíthassam!“ „„Keresem az Isten!““ szólt s tovább ment lasan. Es elröppent egy év, mint könnyű lehellet. Egyszer, amint este, csillagfénye mellett Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem —: A szomorú vándor csak megállt előttem. „Nos“ — szólottám hozzá — „üdvözöllek testvér! Meg van-e az Isten, akit úgy kerestél ?“ Oda roskadt mellém s mint a sebes zápor, Összegyűlt keserve omlott ajakából. „Mentem először is a nagy palotákba, Szína rannyal festve, már vány köböl vágva. Elbolyongtam, ó föld, félisteneidhez, Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz. A hatalmasok közt, kiknél minden óra Gyönyör és boldogság; akik egy fél-szóra
