Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-12 / 37. szám

3

mikor az egész gyülekezetei megdöbbentette egy embernek a hangja. A templomban, a karzat alatti ülőhelyek egyikéből hangzott az, s az a ki szólott, kilépett az oszlopok árnyékából s a templom közepére jött.

Mielőtt a megdöbbent gyülekezet elhatározta volna, hogy mit tegyen, az ember egész a katedráig ment s a néppel szembe fordulva megállóit.

—Csodálkozom,' a mióta ide bejöttem,-— ezek voltak azok a szavak, a melyeket a karzat alatt mondott és irt újra ismételte azokat,— ha szabad egyet mást mondanom ennek az isteni tiszteletnek a végén. Nem vagyok se részeg se örült, tökéletesen magamnál vagyok, de ha meghalok, — és ez a legnagyobb valószínűség szerint nehány nap múlva megtörténik,— akarom, hogy lelkem nyugodt legyen. Ez pedig csak akkor következik be, ha elmondom azt, a mi szivemen van, egy ilyen helyen és egy ilyen gyülekezet előtt.

Maxwell Henrik nem ült le. Állva maradt a szószéken. Rátámaszkodott a katedrára, s úgy nézett az idegenre. Az az ember volt, ki pénteken öt is felkereste; ugyanaz a ron gyos, rosszul öltözött tiatal ember. Piszkos kalapját most is kezében forgatta. Úgy látszik ez volt a kedvenc taglejtése. Régóta nem borotválkozott; haja durva és bozontos volt, nagyon kétséges, hogy az első templomban valaha ilyen alak fordult volna meg. Eltűrhető az ismeretség ezekkel az emberekkel, Ívik az utcán, a vasutak, a gyárak körül kóborolnak, de ilyen eseményről, a mely most történt, soha senki még csak nem is álmodott.

Nem volt semmi botrányos ennek az embernek sem magatartásában, se hangjában. Nem volt izgatott, lassan, de érthetően beszélt. Maxwell Henrik tért magához legelőször is az ■esemény által okozott meglepetésből, de még mindig néma ámulattal állott a szószékben. Úgy tetszék, hogy egyszer már látott álmában egy ilyen alakot járni és beszélni.

Senki se mozdult, hogy az idegent el hallgattassa yagy félbe szakitsa. Hirtelen való megjelenése nagyobb meglepetést okozott, mintsem valaki cselekedni tudott volna. Lehet, hogy

maga az idegen is úgy jött ide, mint a ki nem is gondolt arra a szokatlan részletre, a melyet ö vezetett be az első gyülekezet isteni tisztoletének rendjébe. Mig beszélt, Maxwell Hen rik a szószékre dűlt s arca percről percre fehérebb és sápadtabb lett. .. De nem volt képes megmozdulni sem s a gyülekezett is ijedten, lélekzés nélkül ült helyén. A Winslow Rachel arca is elhalványult, a mint er re a szerencsétlen, szánandó emberre tekintett. Arcán megindultság látszott, s a hallatlan eseménynek a hatása alatt, úgy érezte, mintha egész lénye tűzben égne.

—Nem vagyok közönséges csavar- gé, bár a Jézus tanításairól semmit sem tudok, a melyek természetesen az életnek egyik vándorát kevesebb értékűvé teszik, mint a másikat. így van el.... g ezt a kérdést úgy tette fel, mintha az egész gyülekezet csak egy kis bibliai iskola volna. Egy percig megállóit s fájdalmasan köhögött s aztán tovább beszélt— munkám tiz hónappal ezelőtt vesztettem el, foglalkozásomra nézve nyomdász vagyok. A linotype ( linotáj p ) gép igen szép találmány, de hat emberről tudom, kik e gép miatt lettek öngyilkosokká! Természetes dolog, hogy én azért nem kárhoztatom az újságokat, hogy ilyen gépet használnak. Mit is tehetne az ember-? Tudom, hogy csak egy foglalkozást tanultam s ez minden, a mit tudok. Bejártam az egész országot, hogy munkát találjak; de sokan vannak ilyenek, mint én. Nem panaszkodom csak a tényeket állapítom meg. Csodálat fogott el, a mint ott ültem a karzat alatt, s feltettem magamnak a kérdést, vájjon abban áll a Jézus követése, a mit önök tanítanak? Mit értett ö akkor, a mikor ezt mondotta: Kövess engemet!? A lelkész azt mondotta s itt az ember megfordult s a szószékre nézett, — szükséges, hogy a Jézus tanítványai az ö nyomdokain járjanak s ezek a nyomok az engedelmesség, hit, szeretet. Ezekben áll az ö követése. De nem hallottam, hogy azt mondta volna, amit a Jézus gondolt s fökép, hogy az u- tólsó nyomra nézve kifejtette volna nézeteit. Mit értenek a keresztyének a Krisztus követése alatt? Három

napig kóboroltam ebben a városban, munkát kerestem s ez alatt az egész idő alatt nem hallottam a rokon- szenvnek, a szánalomnak egyetlen hangját sem, — kivéve az önök lelkészétől, ki azt mondta, hogy sajnál s reméli, hogy munkát találok valahol. Feltételezem, hogy ez azért történt, mert sokan vannak már hivatásszerű csavargók, — önök elvesztették már minden érdeklődésüket a szegény emberek iránt. Senkit se kárhoztatok, csak a tényeket állapitom meg. Fel tudom én azt fogni, hogy önök nem hagyhatják el útjaikat azért, hogy munkát keressenek az olyan népek számára, a minő én vagyok. Nem is kérem én önöket erre, csak egy az, a mit én megfejten- dönek tartok s ez az, hogy mit jelent llát a Jézus követései Azt értik e önök, hogy feláldozzák és megtagadják magukat azért, hogy meg próbálják szabadítani a szenvedő emberiséget, mint —én legalább1 úgy értem— Jézus tette? Mit érte nek önök ez alatt? Az életben sok nyomorúságot láttam. Tudom, több mint ötszáz ember van ebben a városban, kiknek helyzete hasonló az én helyzetemhez. Ezek kö'zül a legtöbbnek családja van; az én feleségem is ezelőtt négy hónappal halt meg. Örülök rajta, — legalább ö már túl van minden bajon. Kis leányom egy nyomdász családjánál tartózkodik, a mig én munkát találok. Nagy megfejthetlen rejtélynek tartom, mikor látom, hogy olyan sok keresztyén él fényűzésben s mégis azt énekli:

“Jézus, keresztem felvettem, Mindent elhagyok éretted,

S téged követlek!”

Szomorúság tölti be szivemet, ha arra emlékezem, mint halt meg az én feleségem. New Adridban, egy pince lakásban, levegő után kapkodva s arra kérve az Istent, vegye magához kis leányunkatis... Nem várhatom, nem kérhetem, hogy önök vegyék elejét annak, hogy senki se haljon meg az éhségtől, a szükséges táplálék hiánya miatt, a pince lakás levegőjében. De mitjelent hát a Jézus követése?... Tudom, hogy sok keresztyén tulajdonosa több ilyen bérháznak. Egy egyháztag, szorgalmás templomba járó ember volt a tulajdonosa annak is, hol az én feleségem elhalt, s nagyon csodálnám, ha valaki azt mondaná, hogy ez az ember a Jézusnak igazi kővetője volt. Hallottam, hogy nehányan egy imaórán ezt énekelték:

“Mindent Jézusért, mindeut Jézusért,

Mi megváltónkért.”

S elmélkedtam, a mint kint ültem a lépcsözeten, hogy mit értenek ök ez alatt? Úgy tetszik nekem, mintha valami nagy felfordulás történnék a világban, ha mindazok, a kik igy énekelnek, igy is élnének. Azt hiszem, hogy keveset értek ehhez a dologhoz. De abban a véleményben vagyok, hogy a fökérdés ez: Mit tenne Jézus? Ezen az alapon lehet megérteni, hogy önök nem helyesen értelmezik a Jézus követését.

Úgy tetszik nekem, hogyha azok, kik a templomba járnak, a kiknek van jó ruhájuk, szép házuk, pénzük a fényűzésre, a kik nyáron utazhatnak, valamit tennének azokért, kiknek nincs módjukban az, hogy templomba járjanak, a kik ezrenként halnak meg a bérkaszárnyákban, kóborolnak az utcán munkáért, —akik soha nem tehetnek egy zongot szer- rára s házukat egy kép se ékesíti s nyomorúság, részegség s a bűn naponként nagyobb lesz közöttük- Az ember ekkor esni kezdett az Ur asztala felé, amelyre rátette durva kezeit. Kalapja kiesett kezéből a szőnyegre, lábaihoz. Az egész gyülekezet mozgolódott. Dr. West már félig felkelt ülőhelyéről, de még csendesség volt. Az ember másik kezével megsimitá szemeit s aztán minden intés nélkül arcra bukott s hosszában elterült a lépcsőn.

(Folytatása következik.)

BOCSÁNAT.

Bocsánat, te égből eredt szó, Keresztyének legszebb erénye; Kimondani siessen ajkad,

Mert a sírnál mindennek vége!

És a szív, ha gyűlölettől ég:

Pusztít, ront körötte minden jót;

A lét terhe úgy oly nehéz,

Mondja ki hát ajkad e szép szót!

Bocsánat minden ellenségnek,

Az óra oly gyorsan fut s rohan, Engesztelés legyen kísérőd,

Hiszen a sir olyan közel van!!

Jámborné Székely Lilla.

■Csak az a baj, hogy sok bábolodás- sal jár, mig ez a vagyon pénzzé változik. De hát akkor ez is mulatság volt nekünk, élvezztes időtöltés.

Tudod, feleség, milyen nagyszerű és mulatságos volt, mikor azt a huszonöt zsák búzát a vásárra vittük Nagy-Károlyba. Két szekérre raktuk és az egyikre mi is felültünk a zsákok tetejére; jó magosán kocsi- káztunk, mintha omnibusz tetejére ültünk volna fel. Mikor zökkent e- gyet-egyet a szekér, elvisitottad egy kicsit magadat; én aztán, hogy valami veszedelem ne érjen, átkaroltam derekadat és úgy fogtalak Károlyig.

Bánta az ördög, ha látják is. így értünk a piacra, ebbe a rengeteg so- kadalomba. Beálltunk a sorba az éle tes szekerek közé, volt ott talán kétezerig való is, úgy, hogybámulva kiáltottam fel:

—Jaj be jó, hogy elhoztalak feleség! Mit csinálnék én itt egyedül? Nem própáltam én még ilyet, soha életemben!

Szinte félni kezdettem, hanem aztán kezdett mulatságos lenni a dolog. Egy zsákot kioldva, odatámasztottuk a szekér vegehez mutatóba, mi meg ott maradtunk ülve a zsákok tetején a szekeren. Aztán jöttek a zsidók szaladva, mintha valami bika kergette volna őket, a jobb karjukat elörenyujtva, minden szekér végénél belebökték kezüket a kioldott zsákba és minden szekérnél lihegő hangon meg kérdezték: hogy ez a búza? és be sem várva a feleleteit, loholtak tovább. Mi aztán végtelenül töp- renkedtiink azon, hogy miképpen fogjuk mi eladni ezt a két szekér életet ha ezek az emberek itt úgy szaladnak, mintha a Fáraó serege üldöz né őket. Hanem persze ez a lótás-fu- tás is csak addig tartott, mig azon a rengeteg területen minden szekeret feljártak, mikor aztán a helyzettel minden tekintetben tisztában voltak, akkor szép csendesen, egyenként ismét vissza kerültek és még a kelleténél is továbl) vizsgálták a búzát és ezerféle hibát is találtak benne; némelyik még azt is megkérdezte tölünk: kihez legyen szerencsém? Azután alkudoztak és mentek tovább és egyenként ismét visszakerültek. Mi aztán mulatságot csináltunk belőle , mikor mindegyiket megismertük (volt vagy százig való). Jött egy nagyon vörös és szeplős (azóta tudom, hogy a Csengeri et Comp-tól való),te, megláttad, megrázkódva súgtad a fülembe:

—Jaj, ennek ne adja oda, nagyon csúnya! Én meghökkenve elibed állottam és úgy súgtam vissza, hogy ne néz reá sokáig, az Istenért.

Egynek aztán mégis csak odaadtuk és a lemérésnél persze, hogy becsaptak, mert az Istennek se üti az úgy ki soha, mint ahogy itthon meg méri az ember.

Rengeteg pénzt kaptunk. Többet száz pengő forintnál. Ennyi pénzt egy csomóban talán soha sem láttunk. Mit csináljunk vele? Bizonyosan vagy ellopják tölünk a zsebvágók, vagy elveszítjük. Ha volna nálad tü meg cérna, hát a nagy bankót bevarrnád a kabátomnak a belső zsebébe. Az aprót úgyis elköltjük még ma. Ugy-e, nincs? Tudod mit? Úgy teszünk, mint a paraszt asszonyok tesznek. Bekötöd zsebkendöd-szélibe és a kebeledbe dugod. So’se szégyeld, ideállok elibed, felkapcsolod a ruhá

dat és—megvan. Megvan? Most már nem félek. Mehetünk ebédelni. De nem vendéglőbe. Meg akarom neked mutatni, hogy ebédeltem én Enye- den négy esztendőkön keresztül.

Megállottunk a piacon, a sütögető kofák mellett. Leszállottam, vettem két fehér cipót (olyanforma volt az alakja is, mint az enyedi Bethlen-ci- pónak), mindeniket kettéhasitotta és a közepibe mind a kettőbe tétettem égy hatosára kofapecsenyét. Ez a lakoma, feleség? Semmi ehez képest az udvari ebéd. Ugy-e, jó volt? Most már a szekeres elmegy a “Füzfásba“ és hoz egy félliter bort azt megisszuk és nem cserélünk a főispánnal sem.

Látod, ebből állott az én ebédem Nagy-Enyeden is négy esztendeig. Persze, persze mégis lényeges különbségekkel. Először is te nem voltál ott, másodszor a cipó sem volt olyan fehér, és Vaszi, a pékmester, sokszor só helyett’belesütötte pipája kiégett tartalmát is, továbbá a „pecsenye” sem vala egy hatos áru, csak három rézkrajcár, meg ha jobban tellett a módból, „vasért” két Istentelen sós ugorka mellé, amit