Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-12 / 37. szám

4

(Folyt, az 1-ső oldalról.)

nak karjai közzé hanyatlik s utolsó szava is ez: az Isten bocsásson meg neki! Ne engedjétek, hogy miattam szenvedjen !

Istennek hála, a lövések közül e- gyik se volt halált hozó. Még most is, a mikor e sorokat Írjuk, az orvosi jelentések szerint, a lehető legnagyobb remény van arra nézve, hogy a sebesült elnök felépül. A merénylet hirét nem csak Amerika, de az egész világ a legnagyobb megdöbbenéssel fogadta s a koronás fők s a világ vezérlő szellemei siettek részvétüket ki fejezni a kormánynál. A kormány tagjai s a republikánus párt vezérei Buffalóba siettek s nagy vigasztalásukra szolgált, hogy az elnök felgyógyulásához erős reményeket fűzhetnek.

Atyámfiái, testvérek. Boruljunk le mi is a mindenható előtt s imádkozzunk annak felgyógyulásáért, kinek elnöksége alatt ebben az országban a jó rend, a gazdagság s a hatalom olyan magas fokra emelkedett. Fakadjon fel mindnyájunk szivében az óhajtás, hogy az életnek ura Iste- netartsa meg a hon számára Mc-Kin- ley Vilmost, a bölcs elnököt s kiváló férfiút !

Vasárnapi iskola.

Noé megmenekülése.

Alap ige: Mózes VIII.: 1—22.

A szentlecke felosztása: 1. Az özön viz megszűnése (1—14) 2. Noé megszabadulása. (15—20) 3. A Noéval kötött isteni szövetség. (20—22)

Nincs olyan történelmi tény, mely jobban be volna bizonyítva, mint az özönvíz. Ténynek kell elfogadnunk ezt, nem csupán azért, mert a bibliában van írva, hanem mert ez az esemény a föld legtöbb nemzetének a történetében fel van jegyezve. Az amerikai indiánusok, a tengeri szigetlakok, a khinaiak, a persák, a görögök és rómaiak története tanúbizonyságot tesz egy ilyen óriási csapásról. A hagyomány tartotta fel * III.

e népek között ennek a katasztrófának emlékét. De a hagyományt soha se érthetjük meg, ha megette nem látjuk a történelmi tényt. Az özönvíz története a különböző nemzetek felfogásához képest változik. Egyiknél a forma különbözik, másiknál a tartalom változik. Abban azonban az összes hagyományok megegyeznek, hogy ennek az eseménynek vallásos jelentőséget tulajdonítanak. Ez jellemző az őskor népeinek a felfogására. Minden feltűnőbb természeti változásban az Isten vagy az Istenek kezét látták. Éhség, döghalál, földrengés, özönvíz az Isten haragjának a jelei. A termékeny mezők, az egészség, a hosszú élet, a jólét általában az Isten kegyelmének tanúbizonyságai. A közép ázsiai özönvíz, mely a néptörzseknek egymástól való szétszakadása előtt tör tént, a« egyes törzsek emlékezetében időről időre megmaradt s a próféták által aképen magyaráztatott, amint ök az eseményt látták. Ezért joggal várhatjuk, hogy az özönvízről a legtisztább és legelfogadhatóbb leírást annál a népnél találjuk, a mely nek a legtisztább fogalma volt az Istenről s az igazságról. Ez pedig a zsidó nép, Jehova választott népe. Az Istenről való fogalmuk, — a bűnös és igazságos embernek Istenhez való viszonyáról való gondolkozás- módjuk, feltalálható az özönvíznek a leírásában. A természeti tünemény csak keret ennek az eseménynek a leírásánál, a melynek főcélja az, hogy többféle szellemi igazságot mutasson fel az olvasók előtt. Ezek nek azigazságoknak megismerésére a 20-ik század gyermekének is épen olyan szüksége van, mint volt azoknak, kik a prófétával egy időben éltek. Ha ezeket az igazságokat el nem fogadjuk, ha ezek át nem hatják lelkünket, úgy ennek az elbeszélésnek semmi hatása se lesz reánk nézve. A földtani tudós kipróbálhatja a tényeket, a történész feljegyezheti azt, a mi történt: de a lelkésznek az eseményekből ki kell aknáznia azokat az igazságokat, a melyek életnek kenyere lesznek a népek számára.

I. Az özönvíz megszűnése. (1—14) Szükségtelen, hogy elbeszéljük az

özönvíznek egész történetét. Mindnyájan ismerjük azt s mikor halljuk, mikor olvassuk újra s újra felragyog nak felettünk gyermekkorunk felhőtlen ragyogó napjai. De most világosabb értelemmel bírván, azonnal belátjuk, hogy az özönvizet erkölcsi s nem természeti okok hozták létre. A hitetlen nem fogja látni, csak az eső szakadást, a hömpölygő habokat a melyek megzavarják a természeti békét s nem fogja látni az esemény megett az Istennek képét s az ember jellemét. De a héber próféta, a hivő lélek látja s erkölcsi célokat fedez fel a természetben és a történetben. “Látta az Ur, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön és hogy szivének minden indulatja és gondolatja szüntelen csak gonosz — igy szól a próféta — s ezért mondá az Ur: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, — a föld színéről”. íme a bűn, amely az összíilékben a földre szállott, milyen hamar elnyeli az egész emberiséget s kihívja maga ellen az Isten igazságosságát, ki megbünteti a gonoszságot, mert ü szent és igaz. Felhasználja a természeti erőket, a melyeket teremtett nemcsak a jutalomra, hanem a büntetésre is. De ha Isten bünteti is a

gonoszt, az igazat meg is jutalmazza. Nem önkényes és zsarnok, mint a pogányok istenei, de igazságos Ítéletében. Igazságot kíván népében, nem üres, lélek nélkül való ceremóniákat és olyan áldozat tételeket, a melyekhes a szívnek semmi köze... Olyan ember, mint Noé kegyelmet talál az Isten előtt és megszabadul. Ma is megtart az igazság, a bűn pedig elpusztít s büntetésre visz. Az o- zönviznek a története, annak erkölcsi oldalát tekintve,ma is ismétlődik minden család történetében és minden egyén életében.

Nincs józan gondolkozást! ember, a ki bármilyen erős befolyása alatt áll is a kritikának, a Genesis történetét értéktelen mytilosnak tartaná. Ez a történet mély ember s igaz isten ismerettel van megírva; nyelvezete költői, képekben és hasonlatokban gazdag s bátran olvashatja gyermek és felnőtt egyaránt. Át hatja a gondolat, hogy a természetben s az emberi életben minden mozzanat az Istennek akaratából történik. Isten akarata bocsátá a földre az özönvizet is. Ez menté meg Noét s ennek következtében építtetett bárkát s vitte be abba az állatokat az Urnák parancsolata szerint. ' Istennek akarata volt az, mely megszűnteié a vizek áradását s apadást parancsolt a romboló árnak. S a bárka megállóit az Ararát hegyén, miután 150 napig úszott a vizek színén s mondá az Isten Noénak: “Menj ki a bárkából!”

II. Noé megszabadulása. (15—19) A ó szövetség inkább arra fektet súlyt, hogy a családoknak és nemzeteknek Istenhez való viszonyát kimutassa, mint arra, hogy ezt a viszonyt az egyénekben keresse. A családokban valami organikus egység van, a melyre az egyénnek minden öröme és jólléte befolyással van.

Azt mondtuk, hogy Noé igaz volt és tökéletes; családjáról semmi említés nem tétetik, de fel van tételezve,, mert a családfőtől sok függ, — hogy egész családja igazságos volt. Ezért az egész család bevitetik a bárkába s megszabadul Noéval együtt. Lehet, hogy nem mindnyájan olyan tökéletesek, igazak és szentek, mint volt Noé, de általa megmentetnek. S mindazok,a kik elvesztek, lehet, hogy nem voltak olyan roszak, mint szüleik, de elvesztek, mert azok rósz szak v alá nak... Ezt kell megíigy élnie minden atyának, tanítónak és lelkésznek: “te, a te feleséged, a te fiaid feleségei veled vannak?!” Soh- se szabad felednünk, hogy mi másokkal állunk összeköttetésben s iná soknak a boldogsága tölünk is függ.

Noé megszabadulása után az egész föld megtisztult. Noé és családja lép Ádám és családja helyébe. A föld lakatlan volt suj teremtmények népesítek azt be. A múlt csak a jelennek képviselői által élt már, de ez egy uj faj volt s nem a régi többé, A bűn azonban nem töröltetett el. Az ember az özönvíz által nem lett tökéletesebbé. A jó és rossz között a régi összeütközés folytatva volt.

III. A Noéval kötött isteni szövetség. (20—22.)

Noénak jósága az Istennel való folytonos összeköttetésben áll. üaz Istennel járt vala s az első dolga,

/.öld töklapuba takarva hozott a dár- dás; továbbá a félliter bor sem járt ki az ebéd után, mert a diák ember nem iszik otthon, kimegy,—ha teheti — a tövire és nem iszik egy féllitert, hanem vagy rengeteg sokat, vagy semmit.III.

Kellemes nyárvégi nap volt. A nap suhadóban, alkonyaira hajott az idő. Kiültünk a ház elibe a tornác- talpra, onnan bámultuk az utca esti világát.

Jött a csorda, szép fehér tehenek; minden házhoz ment be legalább' egy, némelyikhez öt-hat is, hozzánk bizony egy sem. Még akkor semmi jószágunk nem volt. Azaz, hogy volt már, de nem volt szerencsénk hozzá. A mostohaanyósom adott egy kis tarka kutyát, kedves kis jószág volt, tejbe-vajba fürösztöttük, és egy pár hónap múlva megveszett, elfutott.

Ekkor pusztultunk ki először a lábas jószágból. Azóta már sokszor. Az apró jószágra most akarunk rá kapni. Éppen ma kaptunk egy jó öreg nénitől két tyúkot, meg egy nagy taréj u kendermagos kakast, ezek

vannak hivatva udvarunkat benépesíteni apró jószággal. Féltő gonddal is őrizzük őket, most éppen a kötődből etedgeted őket; aztán éjszakára becsalogattuk a pitvarba, nehogy kinn valami gonosz kéz hozzájok fér közzék. Amint ezt elvégeztük, igy szóltál:

—Kedves, nekünk is vacsorázni kéne valamit, mit ohaj'tasz?

Elkacagtam magamat, mert hát tudtam, hogy az óhajtásaimat bizony szűk határok közé kell szorítanom, de hát nem óhajtottam olyat, ami nincs. Nem, hanem azt mondtam:

—Tudod mit, feleség? Észrevettem, hogy a Samu sógor, a mikor közelebb itt volt, nem jött üres kézzel’ ez már neki jó szokása, láttam, hogy va lami pompás kinézésű vékony szalonnát is hozott, most abból fogunk vacsorázni. De tudod, hogy? Meg rakjuk itt a pitvarba a tüzet a szabad konyha tetejére, én csinálok egy jó nyársat és szalonnát fogsz sütni, úgy, mint a mezön szokták a dolgozó emberek" Pompás lakoma lesz az. Jó lessz ?

—Jó lesz, nagyon jó lesz, csak men

jen, hasogasson egy kis fát, aztán meg rakom a tüzet.

Hamarosan csaptam egynéhány darab fát, nemsokára lobogott a tűz a konyha tetején, a nyitott ajtón messze kivilágított az alkonyba, te is felültél a konyha tetejére, én is, ott forgattad kipirult arccal a nyárs ra hitzott szalonnát. A szalonna meg volt pirulva és le akartad huzni a nyársról, mikor az ajtóban felhangzó végtelen vidám kacagás zavart ki bennünket a nagy munkából, ott állott egy férfi, nyomában egy nö, mel lette egy másik, Aitánna egy harmadik és mind kacag, mint egy kórus, úgy egybeolvadt az istentelen, jókedvű kacagás, és mintha egy torokból jött volna, olya egyszerre kiáltot ta — különben ezt is csak inkább úgy fuldokolva kacagta -— mind:

— Mi is eljöttünk vacsorára ?

A jókedvű vendégek begyülekeztek a pitvarba,(már ma előszobának csúfolnák). Erzsiké a nővérem, az ura, Péntek sógor, egy fiatal unokatestvérem a Nagy-Károlyi vármegye háztól, egy másik fiatal ösmerösünk a katesztertöl. Pompás társaság, pompás hangulatban. Ugyanis a sógor Károlyban járt és egy kompániába kerültek ezekkel a fiatal emberekkel és a nővéremmel együtt kisütötték, hogy ma van a mi születésim punk (egy napon születtünk) ezt megülni jöttek Kávásra, én hozzám. Telirakták a kocsiládát boros palackokkal, sőt még négy üveg pezsgő is akadt közte; gondolták, hogy harapnivaló majd csak akad itt is. íme itt vannak.

Itt bizony, de ezeket már mégsem traktálhatjnk meg sült szalonnával, nem bizony, de hát mivel ? Itt nem lehet ám futtatni a mészárszékbe. Betessékeltük a társaságot az első szobába és mi egynéhány percig ki- onzodtunk tanácskozás végett. Kérdezted:

—Mit csináljak ? Lisztünk van, ez a városi népség szereti a galuskát, a zsidónál van túró, a túrós galuska pompás eledel. De valami pecsenye is kell. Mit gondol a Pecsenye nélkül kisül a szemem.

—Honnan ? Igaz, ott vannak az a- jándéktyukok és az a nagy kender- magos kakas.

—Oh, Istenem ! Még csak ma kaptuk őket. Magnak.