Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-13 / 24. szám
« Egyházi és egyleti élet. 4_______ Clevelandi reformátusok egyház. A clevelandi ev. refi egyházközség folyó hó 9611 tartott közgyűlésén egyhangúlag elhatározta, hogy mivel a folyton szaporodó reformátusság nagy száma folytán temploma nem elegendő a hívek 'befogadására, Isten dicsőségére egy uj és tágasabb templomot fog építeni. Az egyház a gyűjtést azonnal megkezdi s ha tavaszra kellő pénzzel rendelkezik, hozzá is fog az építkezéshez. Istennek szent lelke növelje gyülekezetünk tagjainak szivében az egyház iránti buz- góságot és áldozatkészséget, hogy egyházunk ezen kitűzött Istennek tétsző nemes célját, minnél előbb megvalósíthassa. Felhívás. A ref. egyesület összes osztályaihoz s tagjaihoz. Szeretett tagtársaim és testvéreim! Már csak alig pár hét választ el a konvenció határidejétől és még semmi élet jelt nem ad magáról egyesületünk, mintha csak haldoklanék, pedig ha valamikor erős alapon állt úgy ma őszintén mondhatom, azt, hogy úgy anyagi mint erkölcsi tekintetben megállja helyét bármely magyar szövetséggel szemben, de hogy azon alap, melyen egyesületünk ma olyan erősen áll, a jövője ne váljon ingadozová, a következőkre hívom fel az Önök becses figyelmét: igyekkezzék minden szakosztály, mely az alapszabály szerint jogosítva van olyan képviselőt küldeni, kinek egyesületünk fennállása és fenntartása szivén fekszik, ki nem azzal az eszmével van eltelve, hogy csak úgy lesz egyesületünk nagy- gvá, ha a haláleseti dijat és félsegélyt felemeljük, hanem a ki úgy gondolkozik, hogy ne rakjnnk tagjaink nyakába uj és uj terheket, hanem igyekezzünk a már meglevő terheken köny- nyiteni; módosítsuk az alalpszabály mindazon pontját, mely az egyesület kebelébe való beállást csak némileg is nehezíti, vagy az egyesület előhaladását gátolja, emeljük egyesületünket valódi magyar ref. egyesületté, azt pedig szerintem úgy érhetjük el, ha a haláleseti dijat meghagyjuk úgy a mint van; a fél segélyt ha el nem eltötrölhetjük, úgy erős ponttal módosítsuk (mert egyesületünk fennállása óta igen sokan jogtalanul kapták a félsegélyt) ha ezt megteszük úgy erős hittel mondhatom, hogy egyesületünk dij felemelés nélkül is a közel jövőben már képes lesz, elhalt tagjai után csekély fizetésért, nagyobb haláleseti dijat fizetni. E sorok Írására azért határoztam el magamat, mert már itt lételem alatt két magyar szövetség ravatalánál álltam, a harmadik halálát megérni nem szeretném, azért szeretném, ha felhivá- som nem volna a pusztában elhangzó szó. Hitrokoni és tagtársi szeretettel vagyok Papp István, vezértestületi ellenőr. — Majd lesz. .. . Abba hagytuk a beszédet. Nem is sokat törődtem tovább ezzel a dologgal. Szerettem volna leszidni Jánost, hogy miért fogadta el azt az ajándékot. A napok pedig múltak lassan—lassan, épen úgy, mint a másik otthonomban. De azért sokkal boldogabb voltam. Végeztem a magam dolgát, feleségem belekacagott a szemembe. Egyébbel mit törődtem volna!. Egy reggel már a kora hajnalban szokatlan nagy zaj vert föl álmainkból, mintha a nagy kaput döngették volna vagy mintha be akartak volna rajta ugrani, de mintha minduntalan visszaestek volna.Még föl se öltöztem egészen,mikor már berontott hozzám János, az arcáról csak úgy sugárzót 1 le az öröm, mintha úgy öntötték volna- rá cseppfolyós napsugárként. / — Tiszteletes ur, tiszteletes ur, itt vannak a lovak! — Miféle lovak, János ? — Hát a mi lovaink! A mi lovaink! Mondtam én ugy-e, hogy lesz nekünk lovunk. Mert úgy van az kérem, hogy az ekklézsia ezelőtt tartott két lovat is és aztán a tiszteletes ur rendelkezésére bocsátották. Hanem a tiszteletes ur elődje halála alkalmával úgy határozták a persbiteriumban, Jiogy a lovakat eladják. El is adták, valami messziről jött ember vette meg. Hanem elfelejtették, hogy a mely lovat én gondozok, azt ha eladják is, vissza jön hozzám. Megbabonázom hogy akármilyen messzire viszik is őket, csak visszajönnek hozzám. Ha én is velük mennék, akkor megmaradnának. De nem megyek ám! Ne féljen tekintetes ur, lesz lovunk, lesz bizonynyal!.... berek laknak ám itt. Tetszik tudni, egyik asszony se állhatta meg, a másik se, hogy valamivel meg ne ajándékozza a tisz- teltcs asszonyt. Ki egy kappant, ki két csirkét, ki egy pulykát. Na nézze, ezt a kendermagos ki tyúkot meg a kurátor- né asszonyom küldte ajándékba. Hát csak nem utasíthattam vissza, mikor ez nálunk igy szokás. A gazember! Hogy csak később hökkentette ki nagytitokban, hogy biz azt ő kéregette össze élelmesen a híveimtől, még tán össze is szidta őket, ha nem akartak adni valahol. Persze, én hogy tudtam volna ezt akkor!.... .... No meg mikor az istállót mutogatta meg, akkor c- gész sokat mondó volt a mosolygása. De én is meglepődtem, egészen szépen ki volt tisztogatva mindenféle. De az egyik része tele volt szénával, a jászol is tele volt egészen és szépen elhelyezve benne, mintha két ló számára tették volna oda — János ismét kész volt a magyarázattal.-j- Kérem ezt is úgy küldte a tiszttartó ur ajándékba, mert tudta, hogy ez sincsen nekünk. — Dehát mit gondolsz, minek ez nekünk. Tán csak nem ezzel akarod etetni a csirkéket ? János ismét megpödörgette a bajuszát. — Hogy hát minek ez nekünk tiszteletes uram ? — Igen, minek? — Hát azért tiszteletes ur, mert szükségünk lesz rá. — Nekünk? Hát nincs nekünk János se ökrünk, se szamarunk, se semminémü barmunk, még csak — lovunk se! — Szólottám méltatlankodva. János csak mosolygott és szörnyű alattomossággal bökte ki:
