Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-13 / 24. szám
-A- halál. A halál — ó mily borzadály e szóban — Hatalma egy nagy, szörnyű óceán. Melybe ha egyszer eltéved az ember: Alásülyed, mert a haláltusában — Hol megszűnik lassan az akarat: Megáll habozva ott a tudomány és Hiába ott a mentő gondolat. 3 Ah semmi sem! -— Ma még duzzad kebelünk, A Jóért, Szépért lelkesül, hévül — Ue holnap tán elszólit majd a Végzet, S a sírba sújt le észrevétlenül.... Ma még doboghat szivünk és hazánkért Bátran, merészen sikra szállhatunk, De cseng a penge, sújt a kard — s ki tudja : Élünk-e holnap is vagy meghalunk! ? S ha elbuktunk, elestünk már a harcban És szent hazánk is egy nagy ravatal, Ha szól a népnek gyászos indulója, A halálnak ez győzedelmi .dal! Hiába küzd a test, hiába fárad, — Legyőzni őt, nem lesz oly fegyverünk; Egy pillanat, egy végsóhaj az ajkon És porba omlik földi életünk. A porba omlik, mert ha győzni kíván: Nem rázhatjuk le rémes karjait; Ragad bizton — szivünk és gyenge elménk Hiába nyújtja orvosságait. Igen! — Hiába könyezik a hitves, Hü párja hogy ha súlyosan beteg — Hiába sir az anya gyermekéért: A könnyet a halál nem érti meg. S ha szól az ifjú — jaj még élni vágyom — Halál ne bánts — sötét a sir nekem: Kacag reá, hiszen hatalma ellen Hiába küzd, — nem használ semmi sem! És szépen hajtotta kifelé őket a nyitott nagykapun, mikor aztán künn voltak, betette azt is. De folyton dohogott magában, szemöldökei meg mindutalan rángatóztak. Aztán odajött hozzánk. Katonásan összevágta a bokáit. — Tiszteletes uram, könyörgöm, János vagyok, a János ! Apám is, örégapám is, én is parochián szolgáltunk világéletünkben. Apám is, öregapám is hosszú ideig hordozták földi porsátorukat, én is megettem már kenyeremnek javát, hanem azért nem volt mireánk panasz, mert mi hűségesek szoktunk lenni. Hát én jó cselédje leszek tiszteletes lírámnak is, tiszteletes asszonyomnak is. Tehát ez lesz a cselédem, a mindenesem. No lám, még jól is esett, hogy erről se kell gondoskodni. Olyan extravagánsnak látszik ugyan ez a János, de hát ha hűséges ember és jó cseléd, mit törődöm én a bogaraival. Szóval a bemutatkozása nagyszerűen sikerült. Elfogadtam mindenesnek. Persze, csak azután tudtam meg, hogy ha nem fogadtam volna is el, akkor is itt maradt volna nálam és ha mást fogadtam volna is föl cselédnek, az ugyan hamar megugrott volna, mert János — megugrasztotta volna, ő tudja, hogyan. Jánost aztán nem kellett biztatni, tudott ő mindent. Még ő adta az utasítást. Ezt ide, azt amoda kell pakolni. Ennek itt, annak ott a helye. Feleségem egyik szekrényét mindenáron az ablakkal szembe akarta elhelyezni. Az ám, de János töbet tudott: — Jaj, édes tiszteletes asszony oda nem lehet. Az a fal nedves, egy hét múlva nem lesz semmi abból a sifonérból! És úgy kellett mindent elhelyezni, a hogy ő mondta. Mert S a szenvedések, kínok Golgotháján. • Hol annyi bu, hol annyi köny fakad — Bár nemzetek kérnek vérzőn kegyelmet: Diadalt ott is, ott is ő arat.............. Vigyázzunk hát s hajtsunk fejet előtte: Királyunk ő — sírban a trónusa — S legyünk erősek itt hagyni e földet, Ha majd letipor a halál tusa! Tudatlanság honol bennünk örökön, Maroknyi por a test és semmi más — Csak egy emeljen föl minket a porból, Csak egy tudat s ez aFel támadás ! Jeszenszky Imre. mái a többi elődeim kipróbáltak mndent, ő pedig tudta nagyon jól, mit, hogyan, miképen kell csinálni. Mutatta aztán sorba a lakást. — Ez lesz a tiszteletes ur dolgozó szobája, mert ez a legvilágosabb, emitten meg a tiszteletes asszony fogadja majd a vendégeit, mert ez a legbarátságosabb. Hanem e helyett a kemence helyett másikat kell csináltatnunk, mert már ócska, aztán meg nehezen fülik, pedig mindig a legszálasabb szalmát szoktam kiválogatni. Majd az öreg Fekete barkácsolóval fabrikálunk egyet még az ősz kezdetén, hogy minden rendben legyen. Aztán elvezetett a kertbe. De itt mindig a tiszteletes asz- szonvához beszélt. Mert ez csak a tiszteletes asszonyé, ő fogja gondozni. Tudja ő előre úgy is, hogy szívesen teszi, mert szeretné a azokat. Nyilik itt rózsa, tulipán, ibolya, verbéna. Lám, nem hiába locsolgatta a meleg nyáron át őket, még most se hervadtak el. De nem is lett volna szabad addig, mig az uj gazdája meg nem látja őket. Ott volt a kert közelébe« az aprójószágudvar is. Nem igen tudtunk belátni, mert a kerítése vadszőllővel volt befuttatva. De azért megütötte valami hang a fülünket, mintha apró szárnyasok csipogtak volna. Feleségem kíváncsian nyitott be. És csakugyan az apró szárnyasok úgy futottak elébe: csirkék, pulykák, libák. Kíváncsian tekintgettünk Jánosra. János csak mosolygott és pödörgette a bajuszát, miközben szemeivel rejtelmesen hunyorgatott. — Jaj, édes tekintetes asszony, ez mind a miénk ám! Ugy-e csudálkozik? Persze, nem is gondolja, milyen jó em-