Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-13 / 24. szám
2 nek: — akkor, nem kell c amaz ókoru törvényt, már első — betii szerinti értelmében is újra, meg újra hirdetnünk s a keresztyén társadalomnak úgy minden rétegébe ma is fenhangon belekiáltaüunk, ne ölj: mert a k i ö 1 e n d méltó az it életre?!.... De ha a VI. parancsolatot ily szűkkeblűén magyarázzuk s annak érvényét csupán az erőszakos ember ölésre terjesztjük ki, miként azt a farizeusok és írástudók tették, a kik mivel keziilet embertársuk vére nem szennyezte be, büszkén verték mellüket mondván: Isten hálákat adok neked, hogy nem vagyok olyan,mint egyéb emberek :-akkor nem fogjuk-e mi is önelégülten hangoztatni, mi mint békeszerető emberek hü keresztyének gyűltünk egybe e szent helyen, mi senki életére nem törünk, az emberölésről való prédikációddal tehát eredj —■ a börtönök és fegyházak bilincsekbe vert lakóihoz; nekik, gyilkosoknak és haramiáknak kösd lelkökre a rövid, de sújtó törvényt: N e ö 1 j. Ámde halld Jézus törvénymagyarázatát s hatolj be az ő kalauzolása mellett a VI. parancsolat szellemébe s akkor önhittséged képzelt magaslatáról leszállva a publikánussal igy imádkozol: “Isten légy irgalmas nékem, bűnösnek.“ “Én pedig azt mondom néktek, ha valaki haragszik az ő atyjafiára, méltó az Ítéletre.“ Már tehát az összefüggésből is látható, hogy Isten már azt a szenvedélyes felindulást is kárhoztatja, melynek forrása a dölyf, az önzés, a sértett hiúság, mely pusztító tiizként a szívben kigyluladva, mások boldogságát, jólétét, békességét elhamvasztani szándékozik. Vizsgáld meg tehát szivedet, nem fészkelte-e abba magát a felebarátod elleni gyülöket, nem tette-e azt soha latroknak barlangjává a harag, bosszúvágy, ellenséges indulat? Gondolj az apostol intésére: “Valaki gyűlöli az ő atyjafiát, gyilkos az.“ Nem elég tehát, hogy kezed embertársad vértől ment; Isten szivedet is vizsgálja, vájjon nem lobog-e abban a ha- rag, gyűlölködés emésztő lángja, s nem csap-e ki gyakran ajkaidon, hogy atyádfiáit sértse, sebezze, keserítse, s ily formán életét rövidítse, mint aljas rágalom és mérges átkozó- dás?! Vájjon nem kell-é mindenikünknek szemlesütve sóhajtani: Óh én bűnös, jaj mit tegyek, hova hajtsam fejemet! Avagy köztünk keresztyének között nem fordul-é elő perlekedés, szívtelen gyanúsítás, és ócsárlása egymásnak? Nem kerül-e kezünkbe majd mindennap röpirat, újságcikk, mely valakit a nyilvánosság előtt meghurcolt, s az ilyen piszkoló- dást olvassuk, kivált ha ismerőseinkre vonatkozik, olvassuk kárörvendve, a helyett, hogy felháborodva eldobnánk. Oh bizony, ha ezeket elgondoljuk, akkor ha soha vért nem ontottunk is, szégyenkezve kell lesütni szemeinket a VI. parancs előtt, mely nem csupán a gyilkosságot, hanem a keresztyénhez nem illő haragtartást, bosszúvágyat, másoknak ócsárlását és keseritését is megtiltotta. S mig e bűneinket sziveinkből is gyökerestől ki nem irtjuk, addig társadalmi jólétről, boldogságról nem is beszélhetünk. (Vége következik.) JÁNOS------Egy falusi pap jegyzetei.-----Bizony nem valami nagyon volt megterhelve a szekér, a melyen behajtottunk az uj parochiára.Mert hát Juliskáék is amolyan szegényes papok voltak, a kiknek korán meg kellett ismerni ezt a szót: nincs. De azért zörgött a szekéren egy pár füles szilke tele jóféle disznózsírral, a miket még a télen csurgatott Juliska é- des anyja, — én is segítettem neki, mert hogy — akár illett, akár nem — biz az egyik “bellér“ én voltam. Aztán egy jó oldal szalonna is hunyászkodott a kocsi farában, a mihez egy kisebb oldal is dörgölődött szép pirosra paprikázva és hófehérre megabálva (Juliska volt ebben a mester!). De bizony az a zsák liszt se vala megvetendő valami, a mit meg a Juliska nagynénje adott — nászajándékul, jó lesz az azoknak a szegény falusiaknak, — mondogatta jóságosán. Ám hogy én se f ele j tőd jeni ki a gondoskodásból, egy — kisebb fajta hordó is felfért még a kocsi szénája közé, a mi még a lakodalmi iirmössel töltődött telisded teli. Volt biz ott egyéb is, de hát nem szükséges ezt föl jegyezni ide erre a papirosra, elég, hogy föl jegyezte azt magának jól Juliska. Tudom, be is osztotta előre magának, hogy valami fölösleges kárba ne veszszen. Mert már akkor is olyan jó gazdasszony volt a lelkem. Másképen tán meg se éltünk volna ekkoráig. Mert, hogy az ilyen szegény falusi pap, mint én vagyok, ha akármilyen szegény is, nem tud “garasoskodni.“ így értünk aztán az uj otthonba. A híveim nem olyan nagyon törték magukat, hogy az uj papjukat, meg papnéju- kat lássák. Vehettem volna biz azt vastag tiszteletlenségnek is, hogy a faluszélén még egy szives adjon Isten-nel se fogadtak, de hát mit várhat olyan sokat egy szegény falusi pap. Hanem annál nagyobb volt a szívesség a parochia kapujánál. Jóképű falusi suhancók álldogáltak és köszöntgettek hangos élj énnél, a kurta szoknyás paraszt menyecskék meg műidenképen adni akarták az urat, mert úgy köszöntgettek a feleségemnek: kézit csókolom édes tszteletes asszony, kézit csókolom!.... A mint hogy befordultunk az udvarra — már akkor ott voltak a butorszállitó szekerek is, csak mireánk vártak — tódultak be az udvarra az ácsorgó suhanclegényék, meg pa- rasztmenyecskék. Hogy majd segítenek lerakodni. Persze, persze. Most vettem észre, hogy nem tiszteletadás céljából jöttek ezek ide, hanem azon ürügy alatt, hogy lesegitsék a heme- humiainkat, merő kíváncsiságból, hogy mit hoztak az uj tiszteletesék, hogy mivel eresztették el a tiszteletesnét onnan hazulról, és hogy aztán annál jobban leszóljanak, sza- puljanak bennünket, ha valami nem az ízlésük szerinti. Nem akartam elfogadni a szívességüket, majd lepakolunk mi magunk is szépen. Meg akartam nekik mondani, hogy ne bántsanak semmit, hagyjanak magunkra. De egy ember megelőzött. Egy kurta lábú, ritka bajuszu, heves természetű ember, a ki toporzékol, mikor beszél, vastag szemöldökei meg csak úgy rángatóznak. — Adta- teremtette! Nem kitakarodtok innen, szájtátó lebzselők! Nincs szükségünk rátok. Menjetek! Kifelé!
